Első igazi túránk Ausztráliában a Lamington National Parkban volt, amely a kakaós-kókuszos-krémes/lekváros piskótával névrokon. Szóval kicsit túloztam,  a park nem Ausztrália ikonikus desszertjéről a lamingtonról  kapta a nevét, csak ugyan arról az emberről nevezték el ezt is, Lord Lamingtonról, aki Queensland kormányzója volt 1896 és 1902 között. De tegye fel a kezét akinek a lamingtonról a lord jut eszébe. Persze tudom, jellemzően semmi, de ha bárki evett már ausztrálokkal, akkor tuti ismeri a sütit. 

A két nap nagyváros után már nagyon vártuk, hogy a természetben lehessünk (bár ott is elég sokat voltunk növények között, de mi azért elsősorban a természetért utazunk, nem a városokért). El is indultunk kora reggel a park felé, amelynek két központja van Binna Burra és Green Mountains. Mindkét helyen sok sétaút van, de nekünk választani kellett, mert csak egyre volt aznap időnk. Végül a Zöld Hegyek felé vettük az irányt, ahol az O’Reilly’s Rainforest Retreat található. Ez egy szálloda és vendéglő, amely a területet eredetileg „felfedező” (mert ugye éltek ott már évezredek óta emberek) O’Reilly család tulajdonában van mind a mai napig. Most jól menő üzletet csinálnak a nemzeti parkból, korábban nem nagyon örültek neki, mert a park gyakorlatilag elvágta a földjeiket a civilizációtól. Mondjuk nem nagyon értem minek pont ezt a helyet választották a marhatartásra (mert a vendéglátás mellett ezzel foglalkoznak), mert még most sem egyszerű arra a fennsíkra eljutni ahol letelepedtek, képzelem milyen lehetett 150 évvel ezelőtt. De biztos nagyon jó legelők lehettek arrafelé.

A Lamington Nemzeti Park a Shield Volcano Group (Pajzsvulkán-Csoport) része, ami Queensland és New South Wales határán terül el. A nemzeti parkot azért hozták létre, mert itt (és jó néhány szomszédos parkban és természetvédelmi területen – összesen közel 40-et sorol fel a Wikipédia) van a világ legnagyobb és egyben legősibb szubtrópusi esőerdeje, a Gondwana esőerdő. Ez az Unesco világörökségi listáján is szerepel, és azért kapta ezt a nevet, mert állítólag olyan növények (is) vannak most itt, mint amilyenek akkor népesíteték be a Földet, amikor még Gondwana létezett (ez az a szuperkontinens, amikor még minden szárazföld együtt volt i.e. 550 millió és i.e. 180 millió között). Őszintén szólva ez elég nagy csúsztatás, mert a zárvatermő növények 120 millió évvel ezelőtt jelentek meg, és sétánk közben azért túlnyomórészt azokkal találkoztunk. Nem mondom, voltak páfrányok és páfrányfák bőven, de azért egyáltalán nem azok voltak többségben. Az erdő elsősorban eukaliptuszfákból áll (mint minden erdő ahol voltunk utunk során).

Már maga az út oda is csodálatos, először hatalmas völgyek peremén autózhatunk ahogy kapaszkodunk felfelé, aztán egy varázslatos erdőben kanyarog az alig egysávos út. Ez annyira szép, hogy külön le is filmeztük a kocsiból, ajánlom megnézni (tudom, elég hosszú a videó, de pár másodpercet is érdemes rászánni, mondjuk 5:49-tól).

Zene/music - www.bensound.com

Mindenesetre a park valóban őserdő, akár nyitva- akár zárvatermők vannak többségben a növénytársulásokban. Mesés zöld tájon sétáltunk, mikor elindultunk a Box Forest Circuit (Doboz-erdő körút) sétaúton. Megint nem volt könnyű választani a sok túra között, mert remek lehetőségek vannak, végül az döntött emellett, hogy körút, azaz nem kell kétszer ugyanott végig menni. No meg az, hogy négy vízesést is lehet látni és a tájékoztató szerint négy óra alatt letudható - ennél sokkal több időnk nem volt.

Nehéz leírni a tájat, hatalmas eukaliptuszok törnek az ég felé nekünk merőben szokatlan csupasz törzsükkel, óriási liánok tekeregnek a fák között, fojtófügék szorításában vergődő fák küzdenek a túlélésért, hatalmas (de tényleg) broméliák és páfrányok terpeszkednek mindenütt a fákon, a lábunk alatt vastag levélréteg tompítja lépéseinket, a sétaút mellett ötven méteres völgy. De az erdő olyan sűrű, hogy szakadék egyáltalán nem ijesztő, maximum néhány métert lehetne csúszni mielőtt megakadnánk egy liánban.

Nagyjából másfél órás séta után értük el az első nagyobb, a Yanbacoochie vízesést. Bevallom, akkor és ott fogalmunk sem volt a nevéről, ezt csak utólag gugliztam ki. Itt egy kis nehézségünk akadt, mert egy hatalmas fa rádőlt a vízesésre és ezzel a túraútvonalra is, nem volt könnyű megtalálni merre kell mennünk. De aztán átmásztunk az ágakon és találtunk egy ösvényt ami nagyjából abba az irányba ment amerre gondoltuk, hogy menni kell. Az erdő továbbra is varázslatos volt. Megnéztünk még két másik gyönyörű vízesést (Box Log és Elbana - ezeknek tudtuk a nevét már akkor is), majd felkaptattunk a lejtőn és visszaértünk a parkolóba. Túléltük az első túránkat, se pók nem csípett meg, se kígyó nem mart meg minket! Mert azért ez időről időre csak eszébe jut az embernek, mikor megzörren az avar vagy megmozdulnak a bokrok az ösvény mellett. Ez pedig elég gyakran megtörténik. Szerencsénkre csak madarakkal és méretes gyíkokkal találkoztunk. 

Még volt annyi időnk, hogy elmenjünk megnézni a Piton-szikla kilátót (ez a név azért szerintem jelzi, nem volt teljesen alaptalan a csúszómászóktól való félelmünk). Ez jó döntésnek bizonyult, mert káprázatos kilátásban lehetett részünk. Még egy vízesést is láthattunk a távolban. Az autóhoz visszaérve megkönnyebbülve szabadultunk meg lábbelinktől. Legfőbb ideje volt, túrabakancshoz nagyon nem szokott lábfejeink már nagyon tiltakoztak (nekem azóta is véraláfutás van a körmöm alatt). Fáradtan, de elégedetten ültünk be az autóba, hogy elhajtsunk szállásunkra Tweed Heads városában.

Ez volt az egyetlen szállás amelyet Airbnb-n keresztül foglaltam mivel itt 4 éjszakát töltöttünk. Nekem az a tapasztalatom, hogy 1-2 éjszakára a felszámított díjak miatt nem éri meg ott foglalni (mivel azok függetlenek attól hányat alszunk ott). Könnyen felleltük az ajtót nyitó kulcsot és egy nagyon jó kis ikerház-félben találtuk magunkat. Igaz Peti a garázsból szobává alakított helyiségben aludt, de az is nagyon kényelmes volt. Teljesen felszerelt konyhánk és kis kertrészünk is volt, fedett és védett terasszal. Ahhoz fáradtak voltunk, hogy elkezdjünk főzni, ezért inkább étkezési lehetőség után néztünk, de mivel már elég késő volt, alig találtunk valamit. Végül egy McDonalds-ot sikerült felkutatni, amely még egyáltalán nyitva volt. Ott is nagyon a nap végén lehettek, mert két extra szendvicset is kiadtak nekünk (tévedésből, vagy megmaradt? sose tudjuk meg). Mikor jeleztük, hogy túl sok minden van nálunk, mosolyogva mondták, együk csak meg bátran, nem akarják visszavenni. Mindenesetre a sok már bezárt vendéglő igazolta amit egyik ausztrál ismerősünk mondott, ne számítsunk nagy éjszakai életre, az ausztrálok jellemzően korán fekszenek. Ez alól persze biztos van kivétel, de nem csak ebben a kisvárosban láttuk így.

Ma már érdemes volt bekapcsolnunk a kamerát az autóban, ez a két timelapse készült:

Brisbane - Lamington Nemzeti Park

Lamington Nemzeti Park - Tweed Heads (illetve csak onnan, ahol a korábban belinkelt videó véget ér, mert a parkba/ból vezető út annyira szép volt, hogy ott inkább videó készült)