Ausztrália nagyon messze van. Még innen Indiából is, pedig az ember azt gondolná itt már csak az út fele van hátra. Nos nem. Nagyon nem. Szinte centire pontosan csak egyharmada csak a Budapest – Delhi távolság ahhoz képest amennyire messze van Sydney Budapesttől. Azaz még innen is k…. sokat kell repülni. Főleg, ha az ember nem is ugyanabból a városból tervez visszarepülni, mint ahova érkezett. Nekünk ez azt jelentette, hogy Brisbane-ig kétszer is át kellett szállnunk. Persze mehettünk volna fordítva is, de akkor visszafelé szívtunk volna. Na meg a szilvesztert a tengerparton akartuk tölteni (ráadásul nem olyan helyen ahol esély sincs fürdeni mint két éve), ezért kellett északról délre mennünk.
Így szenteste megjött a Jézuska, kibontottuk az ajándékokat, majd hajnali egykor elmentünk a reptérre. Repültünk 3,5 órát Colombóig, ott üldögéltünk 4 órát (szerencsére a hitelkártyámhoz jár évente 6 VIP-váró belépő, ebből ötöt itt elhasználtunk – megérte), újabb 4 óra repülés Szingapúrba. Szingapúrban rövid csatlakozásunk volt, és mivel még beszállókártyát is kellett szereznünk, eléggé rohanás lett belőle (Zsuzsi izgult is). De elértük a Quantas járatát. Újabb 7 óra 50 perc repülés után megérkeztünk Brisbane-be, reggel hatkor.
Brisbane látképe
A Brisbane-i reptér tágas, modern és egyáltalán nem zsúfolt. Azonnal vettünk egy helyi mobil-előfizetést 20 GB adatforgalommal (10 USD volt – nem pénz) és arról fel is hívtuk az Apex autókölcsönzőt, jöhetnek értünk. Jöttek. Nem siették el. De sütött a nap, kék volt az ég, minden csomagunk megjött – nem stresszeltük magunkat.
Autónak egy Kia Carnival típusú hétüléses családi autót kaptunk, hosszas keresgélés után találtam meg az Apex kölcsönzőt, ahol egyáltalán volt. Márpedig azt megtanultunk új-zélandi és amerikai utunk összehasonlításából, ötünknek sokkal kényelmesebb egy amerikai méretű egyterű. Ez a Kia pedig megszólalásig hasonlított az amerikai Dodge Caravan-ra, csak nem volt motoros tolóajtaja és a középső két ülést nem lehetett eltüntetni a padlóban. De bőröndjeink itt is elfértek a harmadik üléssor mögött. Jó választás volt.
Bérautónk előtt a közel 20 óra utazás után
Mivel még mindig csak 8 óra volt és a repülőn elfogyasztott nem valami meggyőző reggeli távoli emlékké halványult, első utunk egy bevásárlóközpontba vezetett, ahol még nem nagyon volt nyitva semmi, de szerencsére a supermarket igen. Így tudtunk venni magunknak kaját. Miután jóllaktunk, elindultunk egy koala menhelyre, mert úgy gondoltuk legjobb rögtön az első napon letudni a koalákat, így nem fogunk izgulni, hogy látunk-e az utunk során.
A Daisy Hill Koala Conservation Parkban sérült koalákat gondoznak és amelyiket lehet, visszahelyezik a vadonba. Mindezt teszik Brisbane egyik előkelő lakónegyedében. Van egy gyanúm, hogy azért is olyan drága a környék, mert a park területén nem lehet építkezni, viszont kiváló sétáló, futó, bicikliző, piknikező hely. És bonuszként még koalák is vannak, akik egy központi épületben laknak, illetve inkább az épület által közrefogott területen.
Megtudtuk, a koalák életük legnagyobb részét alvással töltik. Ez a 24 órából akár 20 (más források szerint 22) is lehet. A maradék 4 órában jellemzően esznek, mert naponta fél kiló eukaliptusz levelet kell magukba tömni. Ezt pedig leginkább éjszaka teszik. Emiatt koalát látni a vadonban elég ritka dolog, mert nappal egy ágvillában héderelnek jó magasan és szürke bundájuk jól elrejti őket. Ez kell is, mert amilyen lassúak, szinte bármi meg tudná enni őket (bár erős és éles karmaik vannak). Szerintem az a nagy mázlijuk, Ausztráliában nincs nagytestű ragadozó. Olyan meg pláne nincs, amelyik fára tudna mászni (micsoda Kánaán lenne ott egy párducnak!). Csak akkor vannak veszélyben, ha egyik fáról mennek át a másikra, mert ezt a földön kell tenniük. Ott pedig a dingók el tudják őket kapni. A fákon a kifejlett koalák már biztonságban vannak, ott egyedül a pitonoktól kell esetleg félni a cseperedő példányoknak.
Mint köztudott, ezek a buta tekintetű szőrmókok kizárólag eukaliptusz-levelet esznek. Ami azért nem lenne borzasztó nagy korlát, mert 700-féle eukaliptusz van, mintha itthon azt mondanánk, hogy „csak” falevelet esznek. (Próbáltam utánanézni hány fafajta van kis hazánkban, de a gugli nem mindenre jó, csak annyit tudtam megállapítani, hogy az őshonos fajok száma 100 alatt van.) Viszont a koalák válogatósak, csak 40-50-féle fa levelét fogyasztják és jellemzően 3-4 faj az, amelyet valóban preferálnak. A többit csak végszükség esetén. Az egyébként mérgező eukaliptusz-leveleket nagyon hosszú vakbelükben tenyésző mikrobák segítségével bontják le és ott semlegesítik a méreganyagokat is. Így van nekik egy olyan táplálékforrásuk, amelyet senki más nem akar lenyúlni (na jó, van még két másik erszényes faj, amelyik néha ráfanyalodik). A sok alvás is azért kell nekik, mert az emésztés nagyon hosszú és energiaigényes. Nem rossz stratégia. Edd azt, amit senki, és mivel az nem tud elfutni, pihenhetsz egész nap.
Közel két órát töltöttünk a központban, ennek jó részét azzal, hogy bámultuk a teljesen valószerűtlen állatokat. Négy nőstényt láthattunk, amelyeket már nem fognak visszahelyezni a vadonba, mert terméketlenek. Mint az egyik helyi gondozó elmondta, úgysem valami nagyon fickósak a fiúkoalák, azt végképp nem szeretnék, ha olyan nőstényeknek udvarolnának, akiknek esélyük sincs teherbe esni. Nagy szerencsénkre még mozogtak is, sőt az egyiket séta közben is láthattuk. Na, az végképp nagyon vicces.
Mikor már minden tablót és tájékoztató táblát 3x elolvastunk, minden ismeretterjesztő kisfilmet megnéztünk és a bojtosfülű koalákból is elegünk lett, elkezdtünk tanakodni, mivel is üssük el az időt, mert még csak dél volt. (Hiába no, ha az ember korán kezdi a napot, sokkal hosszabb lesz!). Nagyon megterhelő (értsd olyat, ami bármilyen szellemi és/vagy fizikai erőkifejtést igényelt volna) programot nem akartunk bevállalni, a hosszú repülőút azért nem múlt el nyomtalanul. Végül úgy döntöttünk, megnézzünk az Ungermann Brothers fagyizót. Kicsit féltünk, hogy lévén karácsony másnapja, nem lesz nyitva, de erről nem tudtunk hitelt érdemlő információt szerezni, akármennyit is gugliztunk. Miért is akartunk ide elmenni? Feleségemmel nagy örömmel nézzük a Masterchef Ausztrália adásait (melyek jó fél éves késéssel érkeznek Indiába egyébként), mert rendkívül szórakoztatók. A kilencedik szezon második helyezettje Ben Ungermann (neki drukkoltunk), akinek végig az volt az egyik erőssége a sorozatban, hogy fantasztikus fagylaltokat csinált. Szinte mindenből. Egyszer még wasabi fagylaltot is készített. Ő nyitott egy fagyizót a testvérével Brisbane mellett Ipswitch-ben. Jó programnak tűnt. A Googlemaps segítségével meg is találtuk az épületet, ahol elvileg lennie kellett volna lenni a cukrászdának. Ez azonban teljesen zárva volt. A fagyizóra pedig semmi, de semmi nem utalt az épület egyik homlokzatán sem. Pedig háromszor is körbejártuk.
Dolgavégezetlenül távoztunk, de mégsem volt teljesen haszontalan a jó 30 kilométeres hiábavaló kitérő, mert így a szállásunk felé tartva el kellett mennünk a Coot-tha Hegyi Botanikus Kert mellett. Ide eleve is terveztünk elmenni ezért a késői ebéd után meg is látogattuk. Ez szerencsére nyitva volt. Nagyon békés és szép hely, számtalan gyönyörű növénnyel és jó kilátással a városra. Lépten-nyomon jó fél méteres gyíkokba botlottunk, illetve nem is egy bokor/növény levelei között óriási pókhálókban rengeteg hatalmas pókba. Szerencsére nem szó szerint, azt hiszem az lett volna nyaralásunk vége, ha lányaim véletlenül belesétálnak egy ilyen 30-40 pókot tartalmazó hálóba. Így sem volt a legmegnyugtatóbb, mikor eleve paráztak az ausztrál fauna mérges tagjai miatt. Az a szerencse, hogy itt Indiában már sokszor találkoztak Nephila pókokkal, amelyek legalább ekkorák.
A növények után már csak az volt hátra, hogy elfoglaljuk szállásunkat, ahol kiderült, hogy már reggel elfoglalhattuk volna a szobánkat, nem csak este hétkor. Végül is talán jobb, hogy így alakult, ha beköltözünk reggel, szerintem aludtunk volna mint a bunda délig. Így viszont tartalmasan töltöttük el az első napunkat Ausztráliában.
