Ausztrália egyik legnépszerűbb nemzeti parkja a Blue Mountains Nemzeti Park. Pontos statisztikát nem találtam arról, hova hány látogató megy, de ez nem is csoda, mert igazából egyik nemzeti parknak sem volt „bejárata”, mivel ingyenesek (nem úgy, mint az USA-ban, ahol jelképes összeget azért fizetni kell, viszont mindenütt van beléptetőkapu). Legalábbis, ahol mi jártunk, ott sehol nem volt ilyen, így gondolom csak saccolni lehet, hányan keresik fel évente. Ennek ellenére elég biztos vagyok abban, ez a lista elején lehet, leginkább azért, mert nagyon közel van Sydney-hez. Ráadásul az ide tartó vonatra és az itt közlekedő buszokra is érvényes a Sydney tömegközlekedéséhez egyébként is szükséges Opal elektronikus kártya. Amin hétköznap AUD 15,80 a maximális napi költés, vasárnap viszont csak AUD 2,70. Azaz, ha valaki Sydneyben lakik, az kemény 540 forintért elmehet a nemzeti parkba kirándulni (összehasonlításképpen a MÁV-val ez 3.720 forint lenne, azaz még hétköznap is olcsóbb Sydney-ből 115 km-t vonatozni, mint kis hazánkban), ennyiért ott maximum egy kólát lehet venni. És Sydneyben közel 5 millióan laknak. Meg az ozzie-k nagy természetjárók. Szóval van fizetőképes kereslet a nemzeti parkra. Aztán ehhez még hozzá jön a sok bel- és külföldi turista.
Miért Kék-hegység? Több helyen azt írják, hogy az eukaliptuszfák által kipárologtatott illóolajok miatt tűnnek kéknek a hegyek a távolból. Én inkább azt a magyarázatot tartom helyénvalónak, hogy a Rayleigh-szórásnak nevezett jelenség miatt látszanak kéknek, ami miatt az eget is kéknek látjuk. Azaz jó messziről, fél szemmel, szemüveg nélkül minden hegység kéknek tűnik.
Zene/music - www.bensound.com
Mi persze kocsival mentünk. Korai kelés után 10 körül már a Wentworth Falls parkolóban voltunk. Jól tettük, mert az egyik utolsó üres helyet tudtuk elfoglalni. Nem tévedtem a fenti eszmefuttatással, népszerű kirándulóhely ez. Eredetileg úgy terveztük, hogy a „National Pass” túraúton fogunk végiggyalogolni a vízesés megtekintése után, de a helyszínen kiderült, ez le van zárva, mert ráomlott a sziklafal. Módosítanunk kellett, és az „Overcliff-Undercliff” (tükörfordításban Kőszirt felett, Kőszirt alatt) túrát választottuk. Név elég találó, főleg az a része, ami arra utal, hogy a sziklák alatt kell menni. De azt akkor még nem tudtuk, mert először magát a Wentworth-vízesést tekintettük meg. Ez egy 187 méter magas vízesés (összehasonlításképpen a Gellért-hegy csúcsa 139 méterrel van a Duna átlagos vízszintje fölött – szóval nem alacsony), ami három lépcsőben éri el a völgy alját. A túraút átmegy a Jamison-patakon (erről persze ott is és most is egy ír whiskey jut az eszembe) gyakorlatilag a vízesés peremén. Persze azért attól tisztes távolban - vigyáznak itt az emberéletre – ezért magából a vízesésből innen semmit nem lehet látni. Tovább mentünk tehát a National Pass úton, hogy legalább egy fényképet tudjunk készíteni a lezúduló vízről. Itt szembesültünk először azzal, milyen fantasztikus munkát végeztek az ausztrálok ezekkel a turistautakkal. Az „ösvény” gyakorlatilag a sziklában halad (nem tudom mennyiben emberi kéz alkotta magát az utat), komoly korláttal megtámogatva, nehogy valaki leessen. Több helyen lépcsők is segítik a közlekedést. Próbáltunk kilesni a korlátok felett, hogy le tudjuk fotózni a zuhatagot, de nem jártunk szerencsével. Így inkább visszafordultunk, mivel nem erre akartunk menni. Annyi hátránya (előnye?) volt ennek a kis kitérőnek, itt találkoztunk az egyetlen kígyóval, amelyet ausztrál utunkon láttunk. Ez egy egészen apró kis példány volt, 20 centinél is kisebb, de így is messzire elkerültük (már amennyire a szűk ösvényen lehetett persze), mert azt ausztrál ismerőseink szerint van nagyon apró és nagyon mérges kígyó is, jobb az óvatosság.
Ismét átgázoltunk a Jamison-patakon (milyen szép is lenne, ha igazi Jameson folyna benne – gondoltam ekkor) és elindultunk a túrára, melyet kb. két órásra saccoltak a nemzeti park anyagai. Eleinte még nagy volt a népsűrűség (még indiai túrázóval is találkoztunk, ami a legjobb fokmérője annak, hogy nagyon közel vagyunk a parkolóhoz), de az egyik keresztútnál hirtelen mindenki eltűnt, gondolom a legtöbben egy sokkal kisebb kört csinálnak, mint mi. Az igaz, már addig is nagyon szép volt, nevének megfelelően (undercliff) többször is a sziklák alatt sétálhattunk. A lerakódott rétegek ugyanis nem egyenszilárdságúak, van, amelyet jobban koptat a szél meg a víz, ezért számos helyen van túlnyúlás a sziklákban, és sokszor ezek alatt visz az út. Pazar látvány (bár voltunk már ilyen helyen az USA-ban, ahol még annyi pluszt is ad a természet, hogy egy csomó vízesés is van, amelyek mögé be lehet menni!). Mi a többiekkel ellentétben nem tértünk rá a parkolóba visszavezető útra, gyalogoltunk tovább a sziklafal nagyjából közepén. Varázslatos túra volt ez is, a buja őserdőből néhány kilométerenként ki-ki tekinthettünk a kialakított kilátókból a Jamison-völgyre. Az erdő is meseszép és a kilátás is káprázatos. Érdemes megnézni a képeket, talán valamennyit visszaadnak abból, milyen pompázatos a táj.
Egy idő után a túraútvonal meredeken elkezdett emelkedni és sok-sok lépcső megmászása után elértük a Conservation Hut-ot (természetvédelmi kunyhó?), ami a nevével ellentétben egy vendéglő. A sok lépcsőzéstől rendesen kimelegedve megpihentünk, némi elemózsiát meg vizet vettünk magunkhoz, majd immár a sziklák fölött (overcliff) folytattuk tovább utunkat. Ez a rész lényegesen kevesebb szépséget tartogatott, nem is vesztegetnék rá sem betűket, sem képeket. A parkolóba visszaérve elfogyasztottuk megérdemelt ebédünket (nagyszerű hűtőládánkból) egy félig-meddig árnyékos asztalnál, majd továbbmentünk Katoomba felé.
Katoomba a nemzeti park központja, ide tart a legtöbb turistabusz Sydneyből és itt van a park legismertebb sziklaformációja a Három Nővér is. Itt aztán tényleg van ember meg autó bőven, nem is tudtunk a Három Nővér közelében megállni, de ezt nem bántuk, mert egy kellemes sétával jutottunk el a kilátóhoz. Ott igazán óriási volt a népsűrűség, majdnemhogy sorba kellett állni ahhoz, hogy egyáltalán le tudjuk fényképezni a sziklákat meg a tájat. El is határoztuk, a többi közelben található nevezetességet kihagyjuk, és inkább elmegyünk egy másik központba, ami Blackheath városkában található, és majd ott túrázunk, úgyis ott volt a szállásunk.
A helyi legenda szerint a három szikla egykor három szép nővér volt. A három lány itt élt a Katoomba törzsben, és szerencsétlenségükre szerelmesek lettek a szomszédos törzs három harcosába. Sajnos a helyi szokások tiltották, hogy más törzsbe házasodjanak (ami genetikailag nem valami értelmes szabály, de tényleg így volt az ausztrál őslakosoknál). A viszonyból konfliktus lett, a konfliktusból pedig háború. A törzs varázslója, hogy megóvja a lányokat, sziklává változtatta őket. Az volt a terve, ahogy elcsendesednek a dolgok, majd visszaváltoztatja őket. A lányoknak azonban ismét kapitális pechjük volt, a varázsló elhalálozott a harcokban, ezért a varázslatot már nem lehetett visszafordítani, azóta is megkövülve nézik a mélységet.
Megkerestük a hotelünket, lecuccoltunk, és megállapítottuk, itt nem fogunk sokáig aludni, mert a szobánk ablakán semmilyen sötétítő nem volt. Egyébként egy nagyon jópofa régi (értsd XX. század eleji) vendégházban volt a szállás, ami egyben a városka egyetlen kocsmájaként is funkcionál. A vendégek számából ítélve a kocsma tartja el a hotelt és nem fordítva. De ezt akkor még nem tudtunk, mert kis felfrissülés után elautóztunk a Govett’s Leap kilátóhelyhez. Govett az a földmérő volt, aki először fehérként itt járt és biztos neki is leeshetett az álla a kilátástól. Itt is van egy 180m magas vízesés (a „leap” skót szlengben vízesést jelent), függőleges sziklafalak, buja zöld dzsungel és kékes hegyek a távolban.
Mivel már késő délután volt, nagy túrára nem vállalkoztunk, „csak” lementünk a vízesés aljához. Ezt a túrát „kihívást jelentő” (challenging) jelzővel jellemzi a nemzeti park weboldala – jogosan. Mégis jól tettük, hogy ezt választottuk, mert újabb egészen fantasztikus élménnyel lettünk gazdagabbak. A túrát úgy kell elképzelni, hogy a szinte – vagy több helyen konkrétan – függőleges sziklafalon van kialakítva. Azért írom, hogy kialakítva, mert itt tényleg a legtöbb helyen vagy a sziklába vájt lépcsőkön, vagy vaslépcsőkön kell leereszkedni a völgybe. Mindezt a gazdagon burjánzó növényzet és számtalan rikító vörös színben pompázó papagáj között. Itt annyira párás a levegő, hogy még a vertikális felületek is zöldek, a növények még ott is megkapaszkodtak. Már a délelőtti túránknak is voltak olyan félhomályba burkolódzó, párás, fülledt, vadregényes szakaszai, amely bármelyik Rejtő-regényben szerepelhetne, itt most végig ilyen volt az utunk.
Magából a vízesésből elég kevés víz ér le a völgybe (sok az a 180 méter), gondolom az esők után sokkal látványosabb, de nekünk így is tetszett. Hátra volt még, hogy felfelé is megtegyünk ugyanezt az utat. Nem volt könnyű, ott hirtelen el is határoztam, Meghalájába mégsem megyünk vissza (ott egyik túránkon 700 métert mentünk le, majd még aznap felfelé is. Itt most kifejezetten javaslom mindenkinek a továbbkattintást, az egy olyan gyönyörű, eldugott apró szeglete Földünknek, amit érdemes megismerni – szóval katt), de a fizikai erőfeszítés abszolút megérte. Na meg a jó hideg korsó sör is, amelyet a szállásunkon magunkévá tettünk. Írom ezt azért, mert tényleg nagyon jól esett, meg azért, mert egész ausztrál utunk során itt volt a legolcsóbb a sör. Persze hazai mércével ez is nagyon drága, egy schooner (ami 4,25 deci) öt és fél ausztrál dollár volt – kb. 1,100 forint. Itt egyébként találkoztunk egy hazánkfiával, aki már vagy harminc éve az egyik szomszéd faluban él. Külön megörült, mikor kiderült, hogy mi Indiában lakunk, mert ő pedig jógaoktató volt. Fura véletleneket produkál az élet.
A szálloda melletti török kebabosnál vacsoráztunk, amivel annyira jóllaktunk, hogy kénytelenek voltunk egy esti sétát beiktatni háborgó hasunk lecsillapítására. A kisváros teljesen halott volt, rajtunk kívül csak azokat láttuk, akik a töröknél vártak a kebabjukra. A séta után beültünk a söröző egyik termébe, de annyira el voltunk fáradva, hogy egy-egy korsó után elmentünk inkább aludni, nehogy ott, a kandalló előtti chesterfield bőrkanapén nyomjon el minket a buzgóság.
