Be kell vallanom, angolul ez a mondás sokkal jobban hangzik (We'll cross that bridge when we get there). De jobb címet nem találtam.

Szökőkút a Hyde Parkban

Második napunkat Sydney-ben a déli félteke Hyde Parkjában kezdtük, ahol már tegnap is jártunk, de akkor nem volt idő megnézni a Szent Mária katedrálist amely a legnagyobb a városban. Ezt ma reggel pótoltuk, majd elsétáltunk a tengerészeti múzeumba. Nem volt teljesen érdektelen, de voltunk már ennél sokkal jobb helyeken is (pl. az Otago Settlers’ Museum Dunedinben vagy a Te Papa Wellingtonban). Olyan nagyon semmi nem ragadt meg bennünk, annyira nem, hogy semmit nem is tudnék most kiemelni. Viszont kellemesen hűs van a kiállítótermekben, ami jól jött, mert a tegnapi felhők után ma szikrázóan sütött a nap és már reggel 11-kor 30 fok fölé ment a hőmérő. Ennek ellenére ismét nyakunkba vettük a várost, elsőként a híres Harbor Bay Bridge-en gyalogoltunk keresztül. Azt terveztük, hogy visszafelé majd busszal jövünk, de annyira tetszett a panoráma, hogy inkább oda-vissza sétáltunk. Ezt az is indokolta, hogy itt kellemesen fújt a szél, nem volt melegünk.

Bár már 1840 körül felmerült, hogy kellene valamilyen híd az öböl két partja közé, csak 1923-ban kezdték építeni és 1932-ben adták át. Személygépkocsi, vasúti, biciklis és gyalogos forgalom halad rajta. Az 1.149 méter hosszú híd 134 méterrel magasodik a víz szintje fölé, ezzel a legmagasabb acélszerkezetű ívhíd a világon. Fel is lehet menni az ív tetejére, mi ezt a család egyes tagjainak tériszonya miatt kihagytuk. Ezzel spóroltunk nagyjából 1500 dollárt, mert a híres Bridge Walk nem olcsó mulatság. Mégis sokan vállalkoznak rá, folyamatosan lehet látni az egyen-kezeslábasba beöltözött turisták csoportjait, ahogy apró hangyaként másznak fel a híd tetőpontjáig, majd ereszkednek le a másik oldalon. Aki volt, azok szerint óriási élmény. Naná, én sem tudnék mást mondani, ha kifizettem volna fejenként 300 dollárt. Kis szépséghiba, hogy semmilyen személyes tárgyat nem lehet felvinni, nehogy valaki leejtse, még egy mobiltelefont sem (ennek mondjuk alattuk sétálva nagyon örültünk, 100 méter magasból bármi a fejünkre esett volna, azt nem köszöntük volna meg). Aki szelfizni akar, annak marad a gyalogút, ahol mi is sétáltunk. Ahonnan egyébként szintén pazar a kilátás. De ezt megnézhetitek az itt készült képeken, nem kell bizonygatnom.

Miután kigyönyörködtük és kifényképeztük magunkat, a The Rocks felé vettük az irányt. Ez a negyed korábban Sydney egyik kétes hírű környéke volt, ahol nem csak sötétedés után volt veszélyes sétálni, amolyan rejtői kikötő lehetett. Az első helyek egyike volt, ahol letelepítették a fegyenceket, még a XVIII. század végén. 1900 környékén a pestis elnéptelenítette a környéket, és el is kezdték lebontani, de az első világháború szerencsére megakadályozta, hogy teljesen a földdel tegyék egyenlővé. Mivel pont a híres híd lábánál van, csak idő kérdése volt, hogy – mint annyi más hasonló városrész a világban – ezt a kerületet is elérje az ingatlanfejlesztők keze, és most komplett turistacsapda, galériákkal, sörözőkkel, kávézókkal, vendéglőkkel, boltokkal és egy múzeummal. Megebédeltünk és bementünk megnézni a hely történetét feldolgozó múzeumot, ami egy régi (persze csak itteni mértékkel) ház négy emeletén van berendezve. Kifejezetten érdekes mindenkinek csak ajánlani tudjuk (The Rocks Discovery Museum), kicsit el van dugva egy aprócska utcában, érdemes megkeresni. Annyira jó az interaktív kiállítás, hogy majdnem elfeledkeztünk az időről, a záróra miatt kellett végül is elmennünk.

Visszamentünk a Circular Quay-hez, ahol ma is egy elképesztő méretű hajó állt a dokkban. Nekem nagyjából akkorának tűnt, mint a Parlament. A fényképeken is látszik, arra saccolok, hogy legalább 2000 szoba van rajta. Minden reggel jön egy újabb ilyen (persze néhány nap múlva ugyanaz a hajó a menetrendnek megfelelően), ontja magából a turistákat akik este visszatérnek és tovább hajóznak.

Mivel még volt egy kis időnk, meglátogattuk a királyi botanikus kertet. Szép, békés ez is, mint általában a korábbi angol gyarmatbirodalom városaiban található hasonló létesítmények (pl. Christchurchben, Kolkattában, vagy Kandy-ben). A sok érdekes növény – na meg egy koala alakú sövény - között azonban a legemlékezetesebb az volt, hogy itt találtuk meg talán a leghülyébb ausztrál elnevezést, kiderült, Sydney egyik kerületének neve Woolloomoolloo. Ez azt hiszem mindet visz. Pedig kacagtató elnevezésekben nagyon erősek az ausztrálok. Néha komolyan azt gondoltam, csak az új-zélandiakra akartak rálicitálni, mikor elnevezték településeiket (Wagga Wagga, Mullumbimby, Woolgoolga, Barranganyatti és még sorolhatnám, pedig a kivik is szuperek ebben – Wakatipu, Matukituki, vagy pl. Pukaki). De aztán kicsit belegondoltam, és rájöttem, mi magyarok sem vagyunk nagyon lemaradva, próbálnám csak kiolvastatni egy külföldivel Balmazújvárost, Sátoraljaújhelyet vagy netán Gyergyószentmiklóst. Ennek ellenére azért sok vidám percet okoztak vezetés közben az útjelző táblák.

Időközben elkezdett szürkülni, ezért visszavonatoztunk szállásunkra, ahol a most már ismerős sziréna-szerű madárcsicsergésüvöltés fogadott minket. Ezzel véget is ért kirándulásunk Sydney-ben.