A mai napról viszonylag keveset tudok érdemben írni, a teljes nap vezetéssel telt el. Van idő általánosságban beszélni a kontinensről, meg az utunkról általában, erre még úgysem kerítettem sort.
Azzal kezdeném, hogy nem a hátizsákos turistáknak, és nem is azoknak lesznek esetleg megfontolandó tanácsok itt, akiknek mindegy mennyit költenek. Tuti meg lehet oldani sokkal kevesebből is az ottlétet, az meg biztos, hogy a szinte bármennyit el lehet költeni Ausztráliában turistaként. Az utóbbira nem telik, az előbbiből meg már kinőttünk. Így inkább az arany középutat próbáljuk minden utazáson megtalálni, ami még nem ver adósságba, de nem is kényszerít rá, hogy csótányokkal közösködjünk (na jó, ez utóbbi alól azért Dél-Ázsiában volt kivétel bőven)
Az első dolog, amit nagyon nehéz eldönteni egy ausztrál út tervezésekor, mi fog kimaradni belőle. Az egész országot bejárni valószínűleg fél év, de még a legfontosabb látnivalókat megtekinteni is minimum egy hónap (és már abban is több belső repülőút lenne), ezért akinek nincs 18-20 napnál több ideje, az kénytelen lesz erősen szelektálni. Persze lehetne repkedni egyik helyről a másikra, de az nem az átlag pénztárcájához van kitalálva (és itt arra az átlagra gondolok eleve, aki ki tud fizetni egy Bp-Sydney repjegyet). Mi ráadásul kifejezetten kocsival szeretünk eljutni mindenhova, mert sokszor az út legalább olyan szép, mint az úti cél (mondjuk Amerika nyugati partján, vagy Új-Zélandon). Az iszonyatos távolságok miatt ez azonban azt jelenti, meg kell válogatni, mi fog beleférni.
Én azzal kezdtem, hogy kiválasztottam három alapvető célpontot és ahhoz próbáltam összerakni az intinert. Ez a három a Syndey-i operaház, a 12 Apostol sziklaformáció és a strandolás volt (mert életem párjának nem nagyon van nyaralás tengerpart nélkül). Ez nagyjából meg is határozta merre megyünk – Sydney, Melbourne és Brisbane városok környékét kellet becélozni. Brisbane azért került fel a listára, mert a hideg vizet nem szeretjük, és nagyjából ez van olyan távolságra, ahova értelmezhető idő alatt el lehet vezetni, már (viszonylag) meleg a víz és elég nagyváros ahhoz, hogy sok nemzetközi járat legyen. Na meg azt olvastam, hogy Észak-Ausztráliában a halálos dobozmedúzák szezonjának a közepe december vége január eleje – ezt inkább kihagytuk.
A nagy távolság miatt nekünk Ausztrália egyik emblematikus látnivalója az Ayer’s Rock (más néven Uluru) kiesett, mert oda kocsival két nap az út. Ez sajnos azt is jelentette, a híres ausztrál Outback-ből sem láttunk semmit. Igazából amerre mi jártunk, az ország nagyon zöld, rengeteg folyó fut a tengerbe, nehéz lehetetlen elképzelni, hogy a világ legszárazabb lakható kontinensén vagyunk (az első az Antarktisz 200mm éves csapadékkal). Még a viszonylag magas hegyeken is mindenütt sűrű növényzettel találkoztunk. Hasonlóan nem kerülhetett bele a Nagy Korallzátony, mert az két napnyi autózás Brisbane-től (na meg ott vannak a fránya medúzák). Ha Cairns-be repültünk volna, akkor az utunk negyede csak vezetés lett volna. Ezt nem akartuk. Így is elég sokat ültünk az autóban.
Oyster-steak. Genial
A másik dolog, amit le kell nyelni - egy ausztrál utazás sokba kerül. Nem csak odajutni drága, az ausztrál árszínvonal is kétszerese a budapestinek (legalábbis az Expatistan website szerint – de saját tapasztalunk is megerősíti ezt). Ezen belül is a szolgáltatások nagyon drágák, ami nekünk a legnagyobb sokkot adta, az a vendéglői árak voltak. Nem találtunk olyan helyet, ahol egy főétel 25 ausztrál dollárnál kevesebb lett volna. Ez 5.000 forint. És itt ne a Gundelre, meg egy wellington bélszínre gondoljatok, hanem egy egyszerű csirkemellre egy egyszerű étteremben. Jó, mi persze csak turisták által nagyon frekventált helyeken voltunk, de akkor is, ötünkre 100 USD kicsit soknak tűnt. Óriási szerencsénk, hogy szinte mindenütt apartmanban laktunk, ahol mindig volt konyha. Így aztán általában úgy oldottuk meg a napi egyszeri főétkezést, hogy vettünk négy szelet gyönyörű marhahúst a közértben (ebből 18-40 AUD kilója, ami még mindig nem olcsó, de lényegesen jobb ár-érték arányú, mint a vendéglők), kicsit besóztuk és 5-6 perc alatt megsütöttük. Mennyeien finom volt a hozzá vett friss salátával (ez is van készen) és kenyérrel. Itt Delhiben soha nem tudunk friss salátát enni és ugye a marhahúst nem merjük csak nagyon átsütve megenni (cserébe nagyon olcsó, a bélszín egy árban van a filézett csirkemellel) – a közepesen átsütött fenséges ausztrál steak-nél mi nem tudtunk volna jobb vacsorát elképzelni. Ha valaki nem romantikázni megy (és őszintén szólva arra jobb Velence vagy Párizs), és hajlandó ezt a minimális főzést bevállalni, akkor érdemes legalább négyen utazni és apartmanban aludni. Nem csak a kocsibérlés fog fele annyiba kerülni, de a kaján is nagyon sokat lehet spórolni.
Ebédre jellemzően hideget ettünk, nagyon jó döntés volt elvinni az USA-ban pont ugyanerre a célra vásárolt hűtőládát. Ausztráliában ugyan nincsenek jégautomaták a szállásokon, de vittünk magunkkal jégakkut, hűtőnk szinte mindenütt volt, az éjszaka alatt pedig szépen meg is fagytak. Így nem volt soha gond hidegen tartani sem az italokat, sem az ételeket. Még valószínűleg az is megéri, ha valaki ott vesz egyet. Aki esetleg nem akar semmiképpen főzni, az készüljön fel arra, hogy hitelkártyáján jelentősebb tétel fog éktelenkedni tartozásként mikor hazaér (ez még a főzős/piknikezős megoldással is erősen látható mértékű lesz). Mert hitelkártyával mindenütt lehet fizetni, a legtöbb helyen elég csak odaérinteni a plasztiklapot és már ugrott is a 10-30-99 dollár. Ennél több nem, mert akkor már PIN kód is kelleni fog.
Turistaút a Mt. Buffalo nemzeti parkban
Az általános drágaságért cserébe viszont a nemzeti parkokba (nagyok kevés kivételtől eltekintve – mi nem is futottunk ilyenbe bele) mindenütt ingyenes a belépés. A parkok és az ott található túrautak előtt pedig le a kalappal. Tényleg szuperül karbantartott, az egyszeri túrázót maximálisan kiszolgáló infrastruktúrát tartanak fent az ausztrálok. Számtalanszor eszünkbe jutott, hogy a fészkes fenébe építették meg a szinte megközelíthetetlen szurdokban/sziklafalon/patakmederben (és még sorolhatnám) a biztonságos korláttal ellátott túraútvonalat. Mert a legtöbb helyen, ahol voltunk nem merült ki a fák törzsére felfestett jelzésekben az út. Nem, komoly korlátok védtek minket, hogy ne zakózzunk le a mélybe, betonkockák/kőtömbök segítettek átkelni a vizesebb helyeken, a sziklába faragott vagy épített lépcsők segítették a le és feljutást. Tényleg többször elgondolkoztam azon, ki volt az a rendkívül őrült elkötelezett fazon, aki kitalálta, hogy pont oda, egy több kilométeres túraút kellene, ahol egyébként alapesetben nem is lehetne gyalog közlekedni.
Komoly lépcső az egyik túránkon.
A városokban szintén minden nagyon szervezett és tiszta (bár hajléktalanokkal mindenütt találkoztunk), a közterületeket nagyon rendben tartják, a tömegközlekedés drága de jó, és nagyon sok ingyenes szórakozási lehetőség van. Melbourne-ben például egy filmtörténeti múzeum, ahol annyira jól interaktív kiállítások vannak, hogy 17 éves fiamat alig lehetett kirángatni. Egy múzeumból. Gondolom nem kell magyarázni.
A városokban való tartózkodást érdemes előre kigondolni. Sydney-ben például a tömegközlekedés vasárnap gyakorlatilag ingyen van, ezért ha belefér, úgy kell tervezni az utat hogy a hétvége Sydney-re essen. Mi ezt előre sajnos nem néztük meg, ezért egy szerdát meg egy csütörtököt töltöttünk ott. Ha valaki autóval járja végig az országot, akkor arra készülnie kell, hogy a parkolás nem olcsó mulatság. Erre is érdemes egy kis időt rászánni, a neten elég jó és (viszonylag) olcsó helyeket lehet találni.
Na de néhány sorban azért azt is leírom milyen volt levezetni Sydney-be. Reggel hatra volt beállítva az óra, de az izgalom már fél órával korábban kiugrasztott az ágyból, ezért fél hétkor már úton is voltunk. Így aztán fel tudtuk hívni a barátainkat otthon, akik még nagyban buliztak, mert ugye ott még az éjfél sem jött el, ők még 2018-ban voltak. Szürreális élmény volt. Százzal robogunk az abszolút idegen eukaliptusz-fák között, közben pedig a rég nem látott, huszonsok éve ismert haverokkal dumálunk, akik eléggé emelkedett hangulatban várják az éjfélt. Priceless.
Ausztrál autópályán vezetni egyébkén tök más, mint nálunk. Először is a maximális sebesség 110 km, ami annak fényében, hogy az ottani autópályákon van egy csomó szintbeli kereszteződés, egyáltalán nem meglepő. De érthető a dolog, biztos nincs akkora forgalom a legtöbb helyen hogy indokolja a rettentő drága felüljárókat. Aztán a teherautókra ugyanaz a sebességkorlátozás van érvényben, mint személygépkocsikra. Ebből az következik, hogy beállítod a tempomatot 103 km-es sebességre, és az emelkedőn nagyon lassan megelőződ a huszonsok tonnás monstrumot, amely aztán a lejtőn nyomja rendesen és hasonlóan lassan visszaelőz (mert azért ő sem akar összetűzésbe kerülni a rendőrökkel). Közben a tempomat beállításának megfelelően egy-két kilométeres sebességkülönbséggel mennek az autók, ami miatt a manőverezés borzasztó hosszú ideig tart. Ami legbosszantóbb, hogy valami rejtélyes okból ha felújítanak valamit, azt nem rövid 15-20km-es szakaszon teszik - mint ahogyan az logikus lenne - hanem 70-100 km-es szakaszon lezárják a fél útpályát. Persze ezen belül ők is csak pár kilométeres szakaszon dolgoznak, de a sebességkorlátozás a teljes szakaszon érvényben van. Nekünk a Sydney-be vezető úton legalább 250 km-nyi terelés volt, ami az út negyede. Azért az nem mindegy.
Eleinte az A1-es autópályán mentünk, de aztán nyomtunk egy jobbost és bementünk a hegyek közé. Tettük ezt azért, hogy egy kicsit megszakítsuk a monoton vezetést, meg ausztrál ismerőseink szerint Dorrigo környéke (erre mentünk) gyönyörű. Igazuk volt, festői szépségű tájon kanyarogtunk (de még mennyit!), amíg át nem értünk a hegyek túloldalára. Közben megálltunk egy kávéra a Food Angel kávézóban Dorrigo-ban, ami egy bájos kis település a hegyek között. Vélhetően a turistákból él, mert itt is van vagy öt nemzeti park a környéken.
Kávénk Dorrigo-ban
A hegyek túloldalán már nem volt annyira érdekes a táj, egészen addig, amíg el nem értünk Sydney környékére, ahol a dombok/hegyek leérnek a tengerig. Az út építésekor nem vacakoltak alagutakkal, simán átvágtak 50-100 méteres dombokat. Sajnos a kerülő miatt mire ideértünk már besötétedett (pedig későn ment le a nap), nagyon keveset láttunk a tájból, pedig biztos nagyon szép lehet az is. Mikor leállítottam a kocsit a napi odométer pontosan 1001 km-t mutatott, hosszú volt a nap.
Nagyjából 11-re értük el szállásunkat, amelyet azért választottam, mert pont egy vasútállomással szemben volt. Legnagyobb meglepetésünkre valaki motoszkált bent a lakásban, mikor megpróbáltunk bemenni. Kiderült, a tulaj férje volt ott, mert a fürdőszoba ajtaja leszakadt és azt próbálta megszerelni. Nem sikerült, ezért egy vad színekben pompázó anyagdarab volt az ajtónk. Ez a szállás egyébként szintén tuti AirBnB szállás volt, annak ellenére, hogy a Booking.com-on foglaltam. A kulcs ugyanis a postaládában volt, amelyet egy kombinációs lakat zárt. A kombinációt SMS-ben, meg e-mailen kaptam meg a szállásadónktól aznap délután. Emiatt is erősen ajánlott venni egy mobilkártyát azonnal a megérkezés után, fillérekbe kerül és nagyon megkönnyíti az életet.
Ez volt ajtó helyett.
Nem mondhatom, hogy előkelő környéken laktunk, az egész házban olyan penetráns curry-bűz terjengett, ami még a mi Indiához szokott orrunknak is sok volt. Szerencsére a lakásban már nem lehetett érezni. Cserébe ezer fok és légkondi csak a nappaliban volt. Ez sajnos általános az ilyen apartmanokban, légkondisnak hirdetik, de csak egy szobában van készülék. Ráadásul az sem az egyik hálóban. Fiam ott is maradt a nappaliban a kanapén, mi meg a nagy meleg ellenére szerencsére hamar elaludtunk, hogy másnap felfedezhessük Sydney-t.
