Remélem mindenki elkezdte énekelni a KFT örökbecsű slágerét! Bár mi elsősorban azért utazunk, hogy a természeti szépségeket lássuk - nem az ember által épített dolgokat - azért Sydney-i operaházat mindenképpen meg akartuk nézni. Azt hiszem ez minden „világ legszebb” vagy „világ legismertebb” vagy „világ legikonikusabb” (OFF - az ikonikus szerintem olyannyira magyartalan, hogy az már fáj – nincs ilyen magyar szó! Mégis egyre többet használják, főleg az interneten. Na persze, könnyebb rondán magyarítani egy angol szót, mint lefordítani a szöveget. Bocs, ezt ki kellett adnom magamból!) épületei listákon nagyon előkelő helyen van. Jó néhányat láttunk már, és jó néhány nem érdemtelenül van ott (pl. a Taj Mahal,). Ha már eljutottunk a világ másik végére, ezt nem akartuk semmiképpen kihagyni. Ezért is szántunk két napot Sydney-re.
Zsuzsi kinézte, hogy van ingyenes idegenvezetés a városban, ezért úgy indultunk el nagyon jó helyen lévő, de maximum kétcsillagos szállásunkról, hogy elérjük a 11-kor induló túrát. Ez persze nem volt nehéz, mert konkrétan a vasútállomás mellett laktunk, ahonnan a vonat 15 perc alatt bent volt a központban. Nem volt nehéz megtalálni a városháza mellett az idegenvezetőket sem, elég nagy tömeg volt már. Nagyjából 25 fős csoportokra osztottak minket (8-10 csoport lehetett) és megkezdtük a túránkat a volt fegyenctelepen. Ami persze nem teljesen ingyenes, a túra végén itt is kapnak a vezetők pénzt, csak nem előre meghatározott összeget, hanem ki mennyit gondol. És valóban, ha valaki nagyon fogtechnikus, távozhat fizetés nélkül, de szerintem ez nagyon ritkán fordul elő (vélhetően ha valaki ezt tervezi az inkább angolosan lelép a túra vége előtt).
Megnéztük a város látványosságait, a QVB-t (ami a Viktória Királynő Épület rövidítése), a Szent András székesegyházat, a belváros közepét jelentő Martin Place-t, az itteni Hyde Parkot és még sok mást. Több bevásárlóközponton is átmentünk a túra során, ami nekünk elég unalmas volt, de gondolom van olyan turista akit ez érdekel. Bár a mai abszolút globalizált világban miért jobb ugyanazt a márkás cuccot megvenni másutt mint otthon, azt nem nagyon értem. Például mikor mi ott voltunk, úgy látszik újra divatba jött a - szerintem - bűn ronda UGG csizma, minden sarkon azt reklámozták. El nem tudom képzelni mikor tudják felvenni ezeket a szörnyűséges (tudom, olyan randa, hogy már szép) lábbeliket az ausztrálok, Sydney-ben soha nincs annyira hideg.
Kicsit megismertük a város történetét is, amely annak következtében, hogy eredetileg gyakorlatilag egy gulág volt (ne szépítsük a dolgot, talán csak annyi a különbség, hogy ide elsősorban köztörvényes bűnözőket száműztek), bővelkedik érdekes momentumokban. Például a város első igazi kórházát rumkórháznak nevezik. Az angol korona ugyanis nem volt hajlandó pénzt adni egy kórház felépítésére – nem akartak ennyit költeni a már leírt rabokra. Bőven elég volt élelmezni őket, mert bizony jó néhány évig Angliából, hajón jött a kaja, mert itt helyben nem tudták megtermelni (azt már csak a rosszindulat mondatja velem, hogy minél kevesebben gyógyultak meg, annál kevesebb ételt kellett küldeni). A helyi kormányzónak ugyanakkor fontos volt, hogy az elítéltek ne hulljanak, mint a legyek, mert az ingyen rabmunkából akarta felépíteni a várost - meg mellesleg a saját vagyonát is gyarapítani. Központi költségvetés híján kiadta a rumárusítás monopóliumát néhány kereskedőnek, cserébe kötelezte őket a kórház megépítésére. Az épület méretéből ítélve az alkohol már akkor is óriási üzlet lehetett. Azt is megtudtuk, miért pont egy kenguru és egy emu van Ausztrália címerében (és mondjuk nem koala meg kacsacsőrű emlős). Ez a két állat ugyanis fiziológiailag nem képes hátrafelé haladni. Az akkori honatyák remélték, hogy ezt majd Ausztrália is eltanulja tőlük.
A túra a híres Sydney Harbour Bridge közelében ért véget (persze mindenki adott valamennyi pénzt a fiatalembernek aki vezetett minket; 250 dollár biztos, hogy összejött neki. 3 óra munkáért nem is rossz), ahol azt is megtudhattuk, hogy felmászni a híd tetejére bizony nem olcsó mulatság, időponttól függően 150-300 dollár között van. Minket ez nem fenyegetett, eleve senkinek nem volt kedve ilyen magasban mászkálni. Visszamentünk a Circular Quay-hez (ejtsd Szörkjular Kí – bár már Karinthy felhívta arra a figyelmet, hogy olvasás közben semmit sem kell kiejteni), hogy hajóra szálljunk, mert az is kiderült a tömegközlekedésre kötelezően kiváltott mágneskártya érvényes a hajókra is és naponta AUD 15,80-nál nem lehet róla többet költeni. Azaz ha az ember eléri ezt az összeget, aznap utána már ingyen utazhat. Kártya kiváltása nélkül nem lehet közlekedni Sydney-ben. Nincs jegy, nem lehet fizetni a sofőrnek sem, teljesen elektronikus a rendszer. Az viszont hibátlanul működik. Nem nagyon értem miért nem vezetnek be valami hasonlót nálunk Budapesten is.
A Circular Quay egy nagyon forgalmas kikötő, ahol szó szerint ötpercenként kiköt vagy elhajózik egy hajó. Mi Manly Beach-re hajóztunk át, elsősorban azért, hogy láthassuk az operaházat meg az Öböl-Hidat a víz felől is. Megérte.
Zene/music - KFT
Azt gondolom mindenki tudja, operaház felépítése nem volt egy egyszerű történet, de az biztos, bármennyit is szenvedtek vele, bármennyibe is került, minden fillért és minden percet megért. Mert egyébként sokba került és nagyon sokat küszködtek vele. Három év helyett 14 évig épült és 3 millió (más források szerint 7 millió) ausztrál dollár helyett 102 millió (!) lett a végső költség. Az épület tervezését nemzetközi tervpályázaton elnyerő dán építész ugyanis olyat tervezett, amit az akkori (50-es évek vége) technológiával nem is lehetett megvalósítani. Egy csomó dolgot ki kellett a találni ahhoz, hogy egyáltalán megépüljön. Más nehézségek is voltak, a rosszul felmért helyszín miatt pl. csak az alapozás többe került, mint a tervezett összköltség.
Egyébként 223 pályázat érkezett, ebből választották ki Jorn Utzon dán építész merész - most már nyugodtan mondhatjuk - zseniális és abszolút időtálló terveit. Én nagyon becsülöm az akkori döntőbizottságot és a városi tanács embereit, mert egy ilyen abszolút újszerű tervet elfogadni nem könnyű. Ami akkor ráadásul még csak koncepcióból és vázlatrajzokból állt. Lehet, hogy a mai világban már nem is menne. Arról nem is beszélve, hogy hány alkalommal lehetett volna leállítani az egészet. Mindenesetre nagy szerencsénkre (mindannyiunknak) az operaházat minden nehézség ellenére megépítették és most valóban az egyik legfantasztikusabb épület a világon. Nem tudtunk betelni vele, szerintem 100 képet csináltunk róla. Fejenként. Ehhez hozzájárul a helyszín is, az öbölbe benyúló apró félsziget pazarul kiemeli az épület szépségét.
A kompunk Manly-be való megérkezése után elmentünk az ottani félsziget végén található parkba, ahonnan reményeink szerint jól láthattuk volna az egész öblöt, mert az a félsziget már az óceán határán van (egyébként a sydney-i öbölben elképesztő mennyiségű kisebb-nagyobb félsziget van). Ez csak korlátozottan valósult meg, mert ugyan tényleg pazar lett volna a kilátás, ha nem lett volna szürke felhőkkel terhelt az ég. Így sajnos nem sok színt láthattunk, értelmezhető képeket nem is nagyon tudtunk készíteni. Cserébe olyan hihetetlen felhő-formációkat láthattunk, amilyet még soha. Sajnos a múzeum, ami itt van bezárt, és emiatt az itt található kávézó is, pedig még csak négy óra volt. Sőt - valószínűleg ezekből következően - az a buszjárat sem ment már, amellyel odamentünk. Mondjuk mondhatta volna a buszvezető, mikor leszálltunk, hogy az az utolsó járat! Így viszont kénytelenek voltunk visszagyalogolni egy jóval korábbi buszmegállóba, ahol meg az derült ki, kb. annyi idő múlva jön a következő busz, amennyi idő alatt visszaérünk gyalog is a kompkikötőbe.
Visszahajóztunk az operaházhoz, hogy közelről is megnézhessük, és megcsináljuk a kötelező szelfiket előtte. Ez utóbbi kicsit nehezen ment, mert óriási tömeg volt, nagyon kemény harc ment a helyekért ahonnan látszott a háttérben az épület. De volt időnk. Közelről az is kiderült, hogy az operaház „vitorlái” valójában nem is fehérek, hanem kétszínű kerámiából készültek. Magyarul csempézve van. Több, mint egymillió elég méretes csempével. De közelről sem lehet hibát találni benne, tényleg zseniális épület. Amelynek a nagy része nem is látszik, mert a mindenki által jól ismert "vitorlák" csak a jéghegy csúcsa, maga az épület igazából azok alatt van, és óriási. 1000-nél több helyiség van benne. Ja, és tényleg ha nem is bál, de az egyik dísztermében éppen fogadás volt. Nagyestélyibe öltözött hölgyek kortyolgatták a pezsgőt szmokingos urak társaságában. Ebből mi kimaradtunk.
Helyette ittunk volna egy kávét és/vagy sört az operaház tövében, de az ezernyi asztal mind dugig volt, sehol nem tudtunk leülni. Pedig rengeteg ülőhely van, de még több a turista. Szépen visszasétáltunk így a vonatunkhoz, és visszamentünk szállásunkra – közben be is sötétedett. Ahogy kiszálltunk a vonatból, éktelen zaj vágott minket mellbe. Zsuzsi azt is hitte, hogy tűzoltóautók vannak az állomás mellett, de kiderült, csak a papagájok készülődtek aludni a környező fákon. Ahhoz Delhiben is hozzá vagyunk szokva, hogy a madarak nagy csivitelést csapnak mikor el kell dönteniük ki melyik ágon alszik, de ez itt nagyságrendekkel nagyobb volt. Tényleg mintha több sziréna működött volna egyszerre a fejünk felett. Sajnos ez azt is jelentette, szállásunk ablakait egyáltalán nem lehetett kinyitni, mert egymás szavát sem hallottuk volna. Még csukot nyílászárók mellett is zavaró volt. Ha nem fáradtunk volna el ennyire jólesően, nem is tudtunk volna elaludni, mert a madarak - nekünk szokatlanul - csak nem akarták abbahagyni.
Ez is egy nagyon jó nap volt, sok élménnyel.
