Egy road-trip velejárója az, hogy az ember sokat autózik. Ha már így van, akkor érdemes olyan utakat választani, amelyek önmagukban is szépek. A Great Alpine Road ilyen. Ez a legmagasabban fekvő, egész évben járható út a kontinensen. Nem volt kétséges, hogy ezen fogunk továbbmenni. Ismét korán indultunk, de most nem hagytam a leszármazottaimat aludni a kocsi hátuljában, mert tényleg megkapó tájon autóztunk. Ki-be mentünk a felhőkből, amelyeket a korai napsütés próbált több-kevesebb sikerrel feloszlatni. Itt is megfigyelhettük az elhalt fák csontfehér, kiszáradt törzseit és az alattuk tobzódó friss hajtásokat, 2006-2007 fordulóján nagy tűzvész pusztított itt (utánaolvastunk). Az út legmagasabb pontja 1840 méter, minden fordulóban káprázatos a panoráma. Már persze ott, ahol lehetett valamit látni, mert sok helyen olyan szürke felhőben autóztunk, hogy teljesen le kellett lassítani. Ezt a videó nem is adja vissza (2:02 körül), valahogy a kamera feljavította amit felvett .
Zene/music: www.bensound.com
Hotham Heights falucskában álltunk meg reggelizni, ahol éppen hétágra sütött a nap, gyönyörködhettünk a panorámában. Az jól látszott, hogy a falu a síelők kiszolgálására jött létre, nagyjából úgy nézett ki, mint bármely osztrák síparadicsom tetszőleges települése, csak a házak stílusa volt más. Most persze nem volt senki rajtunk kívül, nem volt gond helyet találni a piknik asztaloknál. Kellett is a napfény, különben nagyon fáztunk volna a 8-9 fokos levegőben. Még így is előkerültek a kocsiból a pokrócok!
Innen elkezdtük az ereszkedést, mivel szállásunk a tengerparton volt 1800 méter várt ránk lefelé. Bevallom, erre csak most jöttem rá, akkor nem is vettük észre, egyáltalán nem volt meredek az út. Pedig a magasságunkból 1200 métert már nagyjából az első harminc kilométeren elvesztettünk. Itt Peti már bealudt, annyira, hogy kompletten átaludta, mikor megálltunk egy komótos kávéra egy hamisítatlan vidéki kávézóban. Már a kiszolgálás sem volt villámtempójú, és még mi is nagyon lassan kortyolgattuk a latténkat, mindennel együtt jó háromnegyed órát töltöttünk ott. Innentől a tengerig már csak ebédelni álltunk meg, a célszerűség és a gyorsaság kedvéért egy Mekiben (amit az ausztrálok egyébként nagyon hasonlóan Mecca’s-nak (ejtsd: mekaz) hívnak).
Az óceánt Paradise Beach-nél értük el, mert a Google-n kinéztem, hogy itt végtelen hosszú homokos part van, (nem csoda, mert itt van a Ninety Mile Beach Tengeri Nemzeti Park – ami majdnem 150 km!!!) és egy rövid szakaszon egész közel megy hozzá az út, gondoltam ott majd lemegyünk a partra, esetleg meg is mártózunk a vízben. Nos ebből csak annyi jött össze, hogy valóban lementünk a partra, de nem volt olyan jó idő, hogy nagy késztetést éreztünk volna fürödni. A végeláthatatlan homokos part viszont valóban ott volt. Az egész helyet úgy kell elképzelni, hogy a parttal párhuzamosan futó dűnéken egész sűrű a növényzet, és a dűnék túloldalán megy az út. A dűnék tulajdonképpen egy nagyon hosszú kemping, ahol sátorhelyeket lehet bérelni. Ha jól láttuk, a puszta földön kívül más nincs, ezért elég nomád körülmények vannak, de ennek ellenére nagyon sok helyen láttunk lakóautókat és sátrakat is. A tenger mellett mégsem volt senki, ameddig a szem ellátott egy teremtett lelket sem láttunk a parton (érdemes megnézni a képeket). Nem csodálkoztunk rajta, mert akkora szél volt, hogy majd feldöntött minket is, nem volt az a kimondott strandidő. Túl sokat mi sem töltöttünk ott, de azért élveztük, hogy a víz mellett lehetünk.
Szállásunk San Remo városkájában volt, a Philip Island-ra vezető híd előtt pár száz méterrel. Azért jöttünk ide, mert ennek a szigetnek a nyugati végén van egy pingvin kolónia, ahol a felnőtt madarak minden napnyugtakor szinte egyszerre totyognak ki a szárazföldre, hogy megetessék a fiókáikat, akik szegények egész nap egy kis lyukban kucorogva várják őket. Ez most már egy igazi turista-látványosság, kiépített nézőtérrel. Sőt, a drágább jegyeket vásárlók a földbe vájt folyosókról, üvegen keresztül, egészen közelről nézhetik a frakkban született madarakat. Ismerőseink a lelkünkre kötötték, hogy jóval napnyugta előtt legyünk ott, mert különben nem lesz helyünk. Így azzal kezdtünk, hogy lesétáltunk egészen a sziget nyugati végébe, ahol kiépített pallókon lehet közlekedni az egészen hihetetlen színű növényzet felett. Innen egész jól lehet látni a kis üregeket, ahol a pingvinfiókák üldögélnek. Magukat a fiókákat persze alig, végül is az a lényeg, hogy védett helyen legyenek. Nagy haszna volt a sétának, mert közben rájöttünk, hogy a pingvinfelvonulást nem fogjuk megnézni. Annyira fújt ugyanis a szél, hogy még mozgás közben is fáztunk. Márpedig mikor a pingvinek vonulnak, akkor többé-kevésbé mozdulatlanul kell ülni. Ezt nem akartuk kipróbálni. Inkább elmentünk egy kicsit szélvédettebb öbölbe megnézni a naplementét. Még ott is fáztunk, nem is ültünk le vacsorázni, pedig az volt az eredeti cél. Ami vicces, hogy egészen odaérkezésünk előttig borzasztó hőhullám volt Dél-Ausztráliában. Ahol mi fagyoskodtunk, ott pár nappal korábban még 40 fok volt! És amennyire tudjuk, azután is, hogy mi már elmentünk. Szóval csak nekünk volt ilyen hideg.
A szigeten tett túra azért is megérte, mert itt sikerült az egyik legjobb fotót lőni – kenguru-veszély tábla wallabyval az előtérben (ez van a bejegyzés elején). Tudom, nagyon közhelyes, de nekünk tetszik.
Visszatérnék még egy mondta erejéig a végeláthatatlan homokos tengerparthoz. Ahol voltunk ma a parton, az egy olyan hosszú partszakasz, ha Dunakeszinél elindulnánk a Duna-parton, végig Budapesten és a Csepel-szigeten, elmennék Dunaföldvár mellett, akkor Paksig kellene sétálnunk, hogy ennyit menjünk a víz mellett!!! És ez csak egy a sok száz strand közül amit az ausztrálok élvezhetnek. Szerencsések.
Itt van az utunk a hegyek között
Zene: Csajkovszkij
Itt pedig a kevésbé látványos sík rész, majd a tengerpart és a végén Philip Island (egy hosszabb résszel a parkolóban)
