Terveink szerint a mai napot az Alpesi Nemzeti Parkban való túrázással töltöttük volna. Annyi nehézsége van ennek alapesetben is, hogy a park kiterjedése óriási, a utakon való haladás lassú, ezért itt is jobb híján választania kell az embernek. Egy nap egy környéket lehet egy kicsit bejárni. Mi Falls Creek tájékát választottuk és reggel neki is indultunk az ismét nagyon kanyargós útnak. Már féltem, hogy a gyerekek a kocsi hátuljában tengeri betegek lesznek. Majd negyven kilométeren keresztül alig volt egyenesben a kocsi kormánya. Ahogy haladtunk egyre feljebb, ismét be kellett látnunk, nem kegyes hozzánk az idő. Többször eleredt az eső, és mikor Falls Creek elé értünk, egyértelmű lett, nincs értelem továbbmenni, mert a hegycsúcs ismét felhőbe burkolódzott, a továbbiakban semmit sem láttunk volna.

Zene/music - www.bensound.com

Inkább visszafordultunk és elmentünk Bogong falucskába, amit még az odafelé úton kinéztünk. Útközben megint sok biciklistával találkoztunk, ez a környék nagyon kedvelt lehet azok között, akik komolyan tekerik a pedált. Még az eső sem zavarta meg őket nagyon, pedig volt, amikor rendesen zuhogott. Mondjuk sok választásuk nem volt, mindenképpen bőrig áztak szegények, az eukaliptuszfák levelei jellemzően nem sok védelmet adnak. Bujább is az aljnövényzet, mint amit egy ilyen mérsékelt égövi erdőben Európában megszoktunk, mert a napfényből is több jut a földig.

Mint kiderült, Bogong falucska valójában inkább csak egy gyerektábor, illetve a helyi víz/elektromos műveknek vannak ott létesítményei, mivel a völgyben felduzzasztották az itt összefolyó három patakot. A keletkezett békés tó mellé települt gondolom később a gyermektábor. Most már azokat lakásokat is bérbe lehet venni ahol korábban a dolgozókat szállásolták el (komoly felújítás után). Szerintem a gépesítés eljutott arra a fokra, hogy már alig kell valaki, aki felügyeli az erőművet. A 2016 népszámlálás szerint 5 azaz öt fő lakosa volt a településnek. Ezt mi mind nem tudtuk, mikor odaértünk, és nagyon meglepődtünk azon, hogy teljesen elhagyatottnak tűnt a hely. Illetve ez nem a jó szó, mert minden tökéletes állapotban volt, látszott, hogy valaki rendesen karban tart mindent, de egy teremtett lélek nem volt sehol. Ami azért is furcsa, mert azt gondolnánk, hogy a nyári szünetben biztos tengernyi gyereknek kellene itt lenni. De úgy látszik a tábor inkább amolyan erdei iskolaként működik, ahova - gondolom - tanítási időben mennek a gyerekek.

Mindenesetre leparkoltunk és megkerestük a tó partján körbevezető ösvényt. Tökéletes időzítéssel ekkorra elállt az eső, ezért bátran vállalkoztunk a rövidnek ígérkező sétára. Abszolút csendben sétálhattunk a sűrű erdőben, ahol ismét megfigyelhettük az eukaliptuszfák fura törzsét. A kérgüket ugyanis folyamatosan hullatják, ezzel az állandó megújulással szabadulnak meg az élősködőktől. Állítólag azért is fontos ez, mert a lehullott kéreg nagyon könnyen meg tud gyulladni, az eukaliptuszok meg elég jól bírják a tüzet, ezért az erdőtüzek utáni hamuba hulló magoknak több esélyük van kihajtani. Ez azért csak korlátozottan lehet igaz, számos helyen láthattuk, hogy a tűz által elpusztított fák fehér csontvázai között már több éves új növényzet volt növekedőben. Biztos van olyan tűz, amit már az eukaliptuszok sem tudnak túlélni.

Mire körbeértünk a tavat megkerülő ösvényen, megéheztünk és ekkor már nem is voltunk egyedül, két másik család is ezt a helyet választotta pihenőül. Sőt, a helyi bolt/recepció/posta és még ki tudja milyen más funkciót ellátó házikó is kinyitott. Bementünk, hátha lehet kávét kapni, de fogkefén és fogkrémen kívül semmit nem találtunk. Dolgavégezetlenül tértünk hát vissza Bright városába, hogy megnézzük a helyi folyó – az Ovens River – kanyonját. Mai szállásunk már nem a központban volt (sajnos ott csak egy éjszakára volt hely), így viszont egész közel voltunk ahhoz a turistaúthoz, amelyik a kanyonhoz vezet. Kicsit tamáskodva indultunk el, de valóban, van egy nem is annyira rövid szakasz, ahol a folyót az egyik oldalán meredek sziklák határolják. Persze nem kell valami óriási méretekre gondolni, pár méter az egész, de akkor is jól néz ki.

Az informatív táblákról az ösvény mellett azt is megtudtuk, a nagy ausztrál aranyláz során itt is bányásztak aranyat. Ennek nyomait ma is látni lehet a folyó mellett. Számos helyen láthatók az aranymosáshoz (itt) feltétlenül szükséges zsilipeknek vágott vájatok a sziklában. Az aranytelérek ugyanis magasabban voltak, mint a folyó, de a vizet valahogy oda kellett vezetni, ezért csatornákat vájtak a tömör sziklába. Elnézve már csak a megmaradt csatornákat, nehéz meló lehetett ez az aranymosás az biztos. Az arany – mint oly sok más helyen – nagyban hozzájárult Ausztrália benépesítéséhez, 10-15 év alatt többszörösére nőtt a lakosság, ahogy viharos gyorsasággal nőttek meg a települések. 1851-ben Viktória állam lakossága 75,000 fő volt, ez tíz év alatt félmillióra nőtt. Az arany mennyisége is hatalmas volt. 1856-ban majdnem 100 tonna aranyat bányásztak egyetlen év alatt csak Viktória államban. Nem csoda, hogy a Brit Birodalom olyan gazdag lett (Ausztrália csak 1901-ben lett független, gondolom nagyban hozzájárult ehhez az arany által hozott gazdasági fellendülés). Az meg csak hab a tortán a briteknek, hogy nagyjából mikor itt kimerültek a telérek, fedezték fel a dél-afrikai aranytelepeket, amely a világ legnagyobb aranylelőhelye – a világon valaha bányászott arany fele innen származik!

Ezen kívül másutt szép lustán folyik a víz, és a helyiek/turisták ezt maximálisan ki is használják, nem csak a parton, de magában a folyóban is számos széken olvasó embert láttunk. Mások meg gumibelsőkön, matracokon vitették magukat a vízzel. A városka egyébként is nagyon baráti, a folyó egy részét kimélyítették és egy strandot hoztak létre, van csúszda, ugródeszka  és egy komplett kis élménypark a kicsiknek, ahol számos ötletes vizes játék, szökőkút, spriccelő mászóka van. Ki is használják az emberek, még este fél tízkor is láttunk embereket a vízben. A túra után egyébként annyit mi is megtettünk, hogy a kanyon elején megmártóztunk a jó hideg vízben és vitettük magunkat egy kicsit az árral. Ez matrac/gumibelső nélkül figyelmet igényelt, mert a folyó nagyon sekély, ha nem vigyáztunk, fennakadtunk a köveken.

A rövid fürdés után felöltöztünk és elindultunk vacsorázni. Előző nap ugyanis egy nagyon jónak látszó gourmet hamburgerezőt láttunk (reméltük, hogy legalább nyomokban lesz olyan jó, mint a Vak Pinty Okahune-ban) . Legnagyobb meglepetésünkre ma ez már nem volt nyitva, és ki volt írva, hogy új vezetés veszi át az üzletet, átmenetileg zárva. Na ez eléggé leforrázott minket, hogy pont ma sikerült nekik bizonytalan időre bezárni. Elkezdtünk más lehetőség után nézni. Végül egy lényegesen kevésbé szimpatikus helyen vettünk hamburgereket, amelyeket levittünk a folyó partján levő asztalokhoz. Ott nagy mázlinkra pont felállt valaki az egyiktől – mert egyébként mindegyik tele volt – így nagyon szép helyen tudtunk enni. Sajnos a kaja inverz kapcsolatban volt a hely szépségével, de legalább jól laktunk. Azt is felfedeztük előző nap, hogy egy kézműves sörfőzde is működik a folyó partján, itt kipróbáltunk 7-8 féle sört – változó sikert arattak. Én úgy látszik még mindig a pilzeni típusú söröket preferálom, abból meg nem volt a legjobb amit ott főztek. De volt néhány nagyon ezoterikus kreálmány, pl csokis, aminek tényleg keserű-csoki íze volt.

A mai napunk sem úgy alakult, ahogy terveztük, de végül is nagyon jól éreztük magunkat, Bright városkáját nagyon megszerettük, nem csoda, hogy dugig van turistával, én is mennék oda, ha Ausztráliában laknék.