A mai napon a Kanangra-Boyd Nemzeti parkon belül a Kanangra Walls kilátót és környékét akartunk megnézni. Ez azért került a programunkba, mert egyik kollégám Delhiben korábban két évet töltött a canberrai nagykövetségen és elmondásuk szerint egészen csodálatos ott a panoráma. Megközelíteni nem könnyű, mert minden településtől elég messze van és egy 27,4 km-es földút vezet oda. Fizikailag lakhattunk volna közelebb is, mint Oberon, de időben az sem lett volna rövidebb, 50 percet kell autózni a legközelebbi szállástól.
Ezért a panorámáért mentünk (forrás: www.aussiebushwalking.com)
Nagyon készültem a kirándulásra, még drón-engedélyt is váltottam ki, hogy le tudjuk majd filmezni a gyönyörű tájat. A drón ugyanis nem fényképezőgép vagy mobiltelefon amit előkapsz és kattintgatsz, nagy előkészület kell ahhoz, hogy bárhol tudjál vele filmezni vagy fotózni. Eleve 5-10 perc kicsomagolni, bekalibrálni és ehhez jön még, hogy jellemzően engedély is kell hozzá, mivel sok helyen úgy kezelik, mintha repülőt vezetnél. New South Wales-ben minden nemzeti parkban csak előzetes engedéllyel lehet egyáltalán a levegőbe emelni a drónt. Becsületére legyen mondva a nemzeti park alkalmazottainak, nagyon gyorsan és hatékonyan válaszoltak az e-mailjeimre és miután kitöltöttem a megfelelő űrlapot és visszaküldtem nekik egy a röppályát mutató fájllal együtt (azért ilyet nem volt könnyű produkálni, mikor még soha nem voltam a helyszínen), kb. egy órán belül visszaküldték az engedélyt. Sajnos három helyett csak egy helyen engedélyezték a filmezést/fotózást, mert szerintük egy ilyen hétvégén minden bizonnyal sokan lesznek és zavarná a drón a többieket. Hogy mekkorát tévedtek azt el sem lehet mondani.
Na de ezt mi az induláskor még nem tudtuk. Viszont némi aggodalommal néztük az eget, amelyet sűrű, szürke felhők borítottak, olyan alacsonyan, hogy úgy éreztük, ha egy kicsit kinyújtózunk, akár meg is érinthetjük az aljukat. A helyzet az úton csak rosszabb lett, a hegyek teteje mindenütt felhőbe burkolódzott és egyszer-egyszer mi is belehajtottunk a ködbe/felhőkbe. Ahogy elértük a nemzeti park bejáratát – ahol a földút kezdődik – már nagyjából le is mondtunk arról, hogy bármit is látni fogunk majd a kilátónál.
Ennek ellenére végig mentünk az úton, és nagyon jól tettük, mert itt végre találkoztunk kengurukkal. Eddigi utunk során összesen kétszer volt alkalmunk megpillantani a kontinens emblematikus állatát, akkor is csak kisebbeket, amiket itt nem is kengurunak, hanem wallabynak hívnak. Pedig ausztrál ismerőseink váltig állították elindulásunk előtt, hogy kengurut nem kell keresnünk, azokkal ha akarunk, ha nem, biztos találkozni fogunk. Nos, eddig ez nem bizonyult igaznak, most viszont egy egész csapat kengurut láthattunk heverészni a fűben és többet megfigyelhettünk az úton, meg az erdőben is a maguk nagyon mókás módján ugrálni.
Ennyit láttunk a kilátásból. Vö a képpel a blog elején, a kép ugyanott készült.
Kilátó parkolójában már nem csak köd, de apró szemű, sűrűn szitáló eső is volt. Autó persze rajtunk kívül egyetlen egy, senki nem volt olyan lökött, hogy teljesen feleslegesen idejön. Mi azért becsületből elmentünk a kilátóhoz, ahol ténylegesen semmit, de semmit nem lehetett látni. Még azt sem, hogy hol ér véget a szikla, minden tejfehér ködben úszott. Nem volt mást tenni, visszafordultunk, sajnos ha az ember több hétre megy valahova, szinte biztos, hogy kifog olyan napot, amikor rossz az idő. (mint pl. amerikai túránkon a Grand Teton nemzeti parkban). De legalább nem jártunk olyan rosszul mint két évvel ezelőtt Mordorban (na jó, Új-Zélandon). Természetesen a drónt elő sem vettük, még a kamerát sem mertük kockáztatni az esőben. Ennyit az előzetes kiváltott engedélyről.
Mivel a mára tervezett pár kilométeres séta a káprázatos kilátást ígérő sziklafal tetején teljesen kiesett, más program után kellett néznünk. A közelben van néhány híres cseppkőbarlang, amelyet nem iktattam bele a programba (Aggtelek után eddig még minden ilyen barlang csalódást okozott), de most jobb híján arra vettük az utunkat, elősorban azért, mert maga a kocsiút oda is nagyon érdekesnek ígérkezett, 2,6km alatt 378méter a szintkülönbség. Nem is csalódtunk, hajtűkanyarokkal telitűzdelt szakasz ez, jól látszik a videón is (visszafelé, mert akkor volt filmezésre állítva a kameránk).
zene/music - www.bensound.com
Magukba a barlangokba továbbra sem akartunk bemenni, de tettünk pár rövid sétát a környéken, így láthattuk az Ördög Kocsiszínét (Devil’s Coachhouse) amely egy hatalmas nyílás a hegy oldalában, valóban bármekkora szekér beleférne. Be nem tudtunk menni, mert az odavezető út kőomlás miatt le volt zárva. Itt nagyobb szerencsénk volt az idővel, bár nem sütött a nap, de legalább nem volt köd. Vélhetően azért, mert lejjebb jöttünk és már nem voltunk benne a felhőben.Turistából sem volt hiány (sőt!), eleve nagyon népszerű a hely és a ramaty idő miatt gondolom még az is erre vette az irányt, aki esetleg máshol tervezte eltölteni a mai napot (mint mi is). Túl sokat azért itt sem időztünk, áthajtottunk autóval egy barlangon – mert itt azt is lehet – majd visszamentünk Oberonba. A helyi turista információs irodában megpróbáltuk megtudni mit is lehet megnézni a városban és a környéken, de ott sem jártunk nagyobb sikerrel, mint az interneten, nem sok a látnivaló. Elmentünk az Oberon-tóhoz, de ki sem szálltunk az autóból. Vélhetően a helyieknek jó hely ez horgászni meg csónakázni, de hogy nem turista célpont, az biztos.
Zene/music - www.bensound.com
A másik közelbéli látványosság egy 16 hektáros botanikus kert a Mayfield Gardens. Arra nem volt már időnk, hogy bemenjünk – főleg mivel olyan szerencsétlenül van kitáblázva, hogy elmulasztottuk a leágazást és jó 20 percet kerültünk – de egy kávét és két sütit elfogyasztottunk a helyi kávézóban. Mire végeztünk, be is zártak. Gyanítjuk, hogy nem csak növényeket tartanak a környéken, mert elképesztő mennyiségű légy volt, nem is tudtunk beszállni a kocsiba anélkül, hogy a következő pár kilométeren ne a legyeket próbáljuk kiterelgetni az utastérből.
A mai nap nem úgy sikerült, ahogy terveztük, de legalább láthattunk egy csomó kengurut.
