A világ városainak "élhetőségi" listáján az ausztrál nagyvárosok általában előkelő helyet foglalnak el, és ez alól úgy tűnik Brisbane sem kivétel. Legalábbis rövid két napos ott-tartózkodásunk alapján nagyon jó benyomásaink voltak, holnap oda költöznénk, ha hirtelen állást ajánlanának ott bármelyikünknek. Mindig meleg van, egy széles folyó kanyarog végig a városon, jó a tömegközlekedés, szép rendezett minden és egy nagy ingyenes strand van kiépítve a folyóparton város közepén. Kell ennél több?

Második napunkra sem terveztünk megterhelő programot, csak annyit, hogy járkálunk Brisbane-ben. Ezt a tervünket azzal kezdtük, hogy bevonatoztunk a városközpontba. Szerencsére a szállásunk 5 percre volt gyalog az egyik állomástól, onnan 15 perc alatt bent voltunk a központban. Elmentünk a városházára - ami nem meglepő módon a város közepén van - mert olvastunk az interneten, hogy fel lehet menni a „történelmi” óratoronyba. Ez igaznak is bizonyult, de mint kiderült, előre be kell jelentkezni. Mi a 15:15-ös turnusra iratkoztunk fel. Ekkor még csak 11 óra volt (na igen, azért az extra hosszú előző nap után nem siettük el a felkelést), nyakukba vettünk a várost. Zsuzsi már korábban kinézte, hogy van egy ingyenes hajójárat a folyón, ezt mindenképpen ki akartuk próbálni. Meg is találtuk az egyik megállóhelyét, kibogarásztuk a menetrendből, hogy van még fél óránk a következő hajóig, így tovább sétálgattunk a hangulatos folyóparton. Szerintem minden város vonzerejéhez +50%-ot hozzáad, ha van folyópart, ahol lehet andalogni. Ebből a szempontból Budapest sajnos nem áll annyira jól, mert van ugyan egy elég látványos folyónk, még látványosabb panorámával, de a partjára nem nagyon lehet lemenni. Illetve ahol valóban lehet és érdemes lemenni a vízhez (mert mondjuk vannak kávézók, vendéglők, sörözők), az eléggé kiesik. Nos Brisbane-ben ennél lényegesen jobb a helyzet, annyira, hogy a lustán kanyargó folyó egyik partján még a víz fölé is építettek sétautat mivel a parton már nem fért el a gyalogút.

Mire visszaértünk a hajóállomásra (10 perccel az indulás előtt), szembesültünk vele, nem mi vagyunk az egyetlenek akik az ingyenes hajójáratot választották a szintén elérhető fizetős hajók helyett, jó hosszú sor végére álhattunk be. Mögénk is folyamatosan érkeztek az emberek, aki hoppon maradtak, mert nagy mázlinkra, pont minket ötünket még éppen felengedett a kapitány a hajóra, utána lezárta a kis hidat. Ha valaki más is ezt az ingyenes járatot választaná, érdemes egy fél órával előbb ott ülni a megállóban, különben van esély, hogy lemarad a hajóról. Legalábbis abban az abszolút csúcsszezonban mikor mi voltunk, mindenképpen.

Leszálltunk a hajóról az utolsó állomásnál, és már indulhattunk is vissza a városházára, mert szerettük volna elérni a fél háromkor kezdődő vezetett túrát. Kiderült, erre is foglalni kellett volna helyet, de azt is megsúgta a pult mögött álló kedves hölgy, senki nem fog minket kitessékelni, ha szép csendben csatlakozunk a csoporthoz. Ezt is tettük és egy nagyon szórakoztató idegenvezetésben lehetett részünk.

A legérdekesebb történetet most veletek is megosztom. Az történt ugyanis, - mint minden rendes állami építési projekt - ez is sokszorosan többe került, mint tervezték. Az eredeti 250-280ezer font helyett 980ezer lett a végszámla (ezzel akkor, 1930-ban, az egyik legdrágább épület volt Ausztráliában). Nem sokkal az építkezés befejezése előtt a városi tanács tagjai rájöttek, nem terveztek semmit a nagyszerű torony tetejére. „Mégsem lehet befejezetlenül hagyni az épületet” gondolták. De pénz már nem volt, ezért gyűjtést szerveztek a képviselők között, hogy valami szép szobor azért mégis felkerüljön a torony tetejére. Kemény 5 fontot sikerült is összekalapozniuk. (Vö. egymilliós építési költség) Ráadásul az is kiderült, két hét múlva le fog kerülni az állványzat az épületről, ami után már végképp nem lett volna esély feltenni az i-re a pontot.

Adott volt a helyzet, 5 fontból kell két hét alatt valami maradandót alkotni. Értelemszerűen egyetlen szobrász sem állt szóba velük, ezért az építkezés egyik vállalkozójához fordultak, a vízvezetékszerelőhöz, (gyanítom, akkoriban a tetőfedés és a vízvezetékszerelés egy szakma lehetett, az biztos, hogy anno Weöres Sándor nem véletlenül írhatta, hogy „Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelő”  Az éjszakai csodái című költeményében) húzza már ki őket a csávából. A gyakorlatias úriember ezt meg is tette. Egy hét alatt összehozott egy egész pofás díszt a torony tetejére. A vágóhídon kiszuperált üstökből (azokban főzték ki az enyvet az elhullott állatokból, senki nem volt hajlandó akár még csak használni sem, ezért ingyen odaadták), egy lámpavasból, egy WC bólyából (ami a WC tartály megtelésével felúszik és elzárja a vizet – ezt akkoriban még fémből készítették) és egy vaságyból sikerült elkészíteni a torony tetejét máig díszítő gömböt. Közeli képet nem tudtam csinálni, messziről meg nem mondaná senki, hogy hulladékból van.

Az épület is érdekes, van egy gyönyörű tanács/hangversenyterme egy egészen egyedi orgonával. Sajnos eredetileg nem a legjobb helyet választották a városházának, mert az egész terület egy nagy mocsár volt, folyamatosan süllyedt az épület. 2010 és 2013 között ezért a teljes alapozást meg kellett erősíteni, ehhez fel kellett szedni mindenütt a padlót, a tanácsteremben is. Az orgonát is elvitték, de előtte minden síp hangjáról felvételt készítettek és a visszaépítésnél addig hangolták, amíg tökéletesen meg nem egyezett a korábban felvett hangképpel. Ez elég pepecs munka, több mint két évig tartott.

A tanácsháza ülésterme

Azt is megtudtuk, Brisbane városa eredetileg büntetőkolóniaként indult, ide száműzték Sydney-ből azokat a foglyokat, akikkel ott már nem tudtak mit kezdeni. Azaz a száműzöttek száműzöttjei telepedtek meg itt először, mivel ugye Sydney-ben eleve azok a bűnözők voltak, akiket Angliából száműztek ide a világ végére halálbüntetés helyett. Válogatott egy társaság lehetett…

A túra legvégéről lemaradtunk, mert mennünk kellett a torony aljába, ahol kiderült miért is kell ilyen előre bejelentkezni. Az óratoronyba felmenő lift még az eredeti, a mi családunkon meg a liftkezelő/idegenvezetőn kívül még ketten fértek be. Maga az óraszerkezet már eredetileg is elektromos volt, ami akkoriban csodaszámba ment. A mai napig működik, és emiatt lehet felmenni egyáltalán a toronyba, mert ha mechanikus lenne, akkor a négy óraszerkezet elfoglalná a helyet és a lift gépészete nem férne el.

A városházától átsétáltunk a folyó másik partjára (South Bank Parklands), ami a város kulturális és szórakoztató központja. Az elnevezés abból a szempontból megtévesztő, hogy a folyó kanyargása miatt ez inkább nyugat felé esik, de kétségtelen, hogy technikailag a folyó déli partján van. Számos múzeum, galéria van erre, és itt található egy teljesen ingyenes strand is, ahol még homokos partot is építettek. Ez tényleg a város közepe, mintha nálunk a Városligetben ingyen lehetne fürödni a Széchenyiben. Tele is volt. Értelemszerűen éttermek, sörözők, kávézók tömkelege is van, az egyik tésztabárban meg is vacsoráztunk.  Még visszasétáltunk a központi állomásra, aztán visszavonatoztuk a szállásunkra.

Összességében első benyomásunk Ausztráliáról nagyon pozitív volt, Brisbane nagyon elnyerte a tetszésünket. A koalákról nem is beszélve.