Előre bocsájtom, a mai bejegyzésnek semmi köze nincs az amerikai Grand Canyonhoz, egy kicsit módfelett elszaladt a ló az ausztrálokkal a névadásban. Értem én, hogy ma már minden a marketing, de azért talán egy szép apró csendéletet ne próbáljunk meg monumentális freskóként eladni! Ne értsetek félre, gyönyörű a túra, de azon kívül, hogy itt is víz megy a völgy alján a kövek között, semmiben nem hasonlít az igazi Grand Canyonra. Eleve buja őserdő borítja, míg az eredeti száraz pusztaság. A méretekről meg nem is beszélek, mert az egyszerűen megmagyarázhatatlan, miért akarja valaki ezt a szűk, árnyas kanyont „hatalmas”-ként eladni. Pont az benne a varázslatos, hogy néhol alig pár méter van a kanyon két fala között. Szerencsénkre vagyunk annyira jók földrajzból, hogy tudtuk, itt nem fogunk olyat látni, mint amit Arizonában néhány éve. Eleve tisztában voltunk vele, ez csak a névrokonság (de könyörgöm, minek?), más hasonlóság nincs, így nem csalódtunk a helyszínre érve.
Ahogy gondoltuk, a függöny és/vagy roló hiánya miatt korán felébredtünk, annak ellenére, hogy az éjszaka nem sikerült valami pihentetőre, az ágyak nagyon puhák voltak és rettenetesen meleg volt a szobánkban. Amilyen gyorsan csak tudtuk, el is hagytuk, és elautóztunk az Evans Lookout (Evans kilátó) parkolóhoz, ahonnan a Grand Canyon Ösvény indul. Itt a korábbiaktól eltérően eléggé elhanyagolt volt minden, de azért megreggeliztünk az egyik piknik-asztalnál.
Mivel a parkoló a fennsíkon van, az ösvény pedig a völgy aljában, ezért a túra azzal kezdődik, hogy 350 méterrel lejjebb kell ereszkedni. Ezt meredek, majd még meredekebb gyalogúttal, illetve itt-ott betoldott lépcsőkkel oldották meg. Ahogy megyünk lejjebb, egyre sűrűbb és zöldebb lesz a növényzet, egyre több páfrány és páfrányfa jelenik meg. Maradnak az eukaliptuszok is, de ritkásabban, illetve az ösvény beér a sziklafalak közé, ahol már nem nagyon férnek el. Nagyon vadregényes az egész, eleinte magában a patakmederben vagy közvetlenül annak partján visz az út, számtalan apró vízeséssel, sok-sok növénnyel. Később feljebb kell kapaszkodni és ismét a sziklában megy az ösvény, a patak jó 20-30 méterrel lejjebb folyik, de semmit nem lehet látni belőle a sűrű növényzettől. Csak azt lehet hallani, ahogy a canyoning-túrán résztvevők hangoskodnak a mélyben. Először nem értettük honnan jönnek ezek a hangok, de aztán az egyik kanyarban láthattuk, ahogy az állig beöltözött emberek rappeleznek lefelé négy-öt túravezető irányításával, és itt – ha nagyon kihajoltunk – láthattuk magát a patakot is. Számos rögzítőpont volt befúrva itt a sziklába, gondolom ez egy állandó kiindulópontja lehet az itteni canyoning túráknak. Az útnak ezen a részén az itt már megszokott komoly korlát véd mindenkit a lezuhanástól. Ismét tisztelettel adóztunk azok előtt aki hatalmas munkával kiépítették ezt az utat (is).
Ahhoz, hogy visszakerüljünk az autónkhoz, sajnos a 350 métert fölfelé is meg kellett tenni, a túrának ezen a végén (mert ez is egy körút) több a lépcső, ezért érzésre kevesebbet kell megtenni, de valójában csak rövidebb idő alatt küzdi le az ember a szintkülönbséget. Visszaérve az autóútra csak egy kis kavarodás után tudtuk megtalálni az autót, nem sikerült helyesen értelmeznem a Googlemaps által mutatott térképet. De végül minden a helyére került és fájó szívvel búcsút vettünk a Kék-hegységtől.
Aznap már más dolgunk nem volt, mint elmenni következő szállásunkra, amely Oberon városában volt. (Valaki nagy Shakespeare rajongó lehetett). Lett volna még időnk, ezért kinéztem, hogy az egyik legmagasabb pont a környéken a Bindo-hegy (az is csak 1364m), ami szinte útba esett. Mikor elértünk az útelágazáshoz, akkor azonban kiderült, az út a csúcsra egy elég ramaty állapotban levő földút, ezért inkább kihagytuk. Útközben bevásároltunk, és a mai estén ismét ínycsiklandozóan finom marhasteak-et ehettünk
Zene/music - www.bensound.com
