Az egyik legjobban várt programunk idén is a tengeri kajakozás volt. Azért írhatom, hogy is, mert két évvel ezelőtt Új-Zélandon is az volt utazásunk egyik csúcspontja. Akkor a Milford Sound egészen drámai, 1500 méteres sziklafalai között lapátoltunk, most pedig azt ígérte a kajakozást szervező cég, hogy delfineket fogunk látni. Annyira biztosak ebben, hogy ha nem látsz delfint, ingyen elmehetsz egy másik túrára. Láttunk-e mi is delfint, vagy most van egy kreditünk náluk? Ez is ki fog derülni, mindent a maga idejében.
Azért lett Tweed Heads városkájában végül a szállásunk, mert itt lehetett egyáltalán értelmezhető áron szobát foglalnunk. A sokkal központibb Gold Coast régióban 4-500 dollárért lehetett volna egyetlen éjszakára ötünknek szobát foglalni. Na persze nem csoda, az a legfelkapottabb tengerparti nyaralóhely Queenslandben (de talán az egész országban), amit az is mutat, hogy ott vannak a nagy szórakoztató központok (Sea World, Warner Bro’s Movie World, Wet’n’Wild, Dreamworld stb.). Azt egészen biztosan tudom, ilyen csak ott van, ahol nagyon sok a turista (meg egész évben jó idő van). Ez természetesen felveri az árakat, főleg a szilveszter előtti három éjszakára + szilveszter. Ennél drágább időpontot biztos nem lehet választani. Ezért inkább egy kicsit messzebb mentünk (Tweed Heads tulajdonképpen a Gold Coast régió déli határán van), és persze nem a tengerpartra. Viszont így elfogadható áron volt egy szuper házunk (illetve egy ikerház fele) a Terranora patak partján, ami egyébként inkább folyónak tűnt.
Az előző, igen hosszú, nap után nem ugrottunk ki az ágyból és a reggeli is komótosra sikeredett. Annyira, hogy majdnem kapkodni kellett a délután 2:15-re az interneten már hónapokkal előre lefoglalt kajaktúra elérése miatt, mivel az tőlünk jó 45 percnyire, Byron Bay városkájában volt. Előtte még be kellett szaladnunk kedvenc női fürdőruha márkánkhoz, melynek itt van a gyára. Ez a márka gyakorlatilag csak interneten értékesít (eddig én is itt rendeltem - WickedWeasel, ha valakit érdekel), meg itt Byron Bay-ben, ahol a gyár mellett egy kis boltot is fenntartanak (most úgy tűnik megvette őket valami amerikai cég, ezért ez változóban van). Rövid vásárlás után megkerestük a kajakos céget. Nem volt nehéz. Byron Bay tipikus üdülőváros, két, egymásra merőleges főutcával, melyből az egyik a tengerparton van. Itt volt a bódé, ahol be kellett jelentkeznünk és aláírnunk a nyilatkozatot, amelyben minden felelősség alól mentesítjük a céget. Naná, itt is angolszász jogrendszer van*. Valahogy Thaiföldön meg Vietnamban nem kellett ilyeneket aláírni. Közben leparkoltunk az egyik mellékutcában, a víztől egy kicsit távolabb (de tényleg csak kicsit, kb. 100 méterre), mert ott 4 órán keresztül ingyen lehet parkolni, jól kiépített parkolóhelyeken. Ezt azért ajánlom figyelmébe az összes balatoni önkormányzatnak!
A túra „oktatással” indul, ahol elvileg elmagyarázzák a népnek mit is kell tenni majd a vízben. Ezt a részét a programnak a vezetők inkább arra használják fel, hogy bűn rossz poénokat süssenek el és szívassák az új-zélandiakat. Ez gondolom állandó műsorszám lehet, végül is szegény ausztráloknak nincs szomszédjuk és viszonylag az új-zélandiak vannak a legközelebb. Mert az ősközösségi szinten élő pápuákat (akik valójában közelebb laknak) nem lenne nagy élvezet zrikálni – nem is értenék. Mindenesetre megtudtuk hol kell fogni a lapátot és hogyan kell evezni. Mondjuk nem csodálom, hogy innen kezdik, ránézésre a csoportunkban volt legalább 10 ember aki még életében nem kajakozott. Nagyon sokan voltunk, köszönhetően valószínűleg a csúcsszezonnak. Szerintem jóval többen is, mint ami még kezelhető, értelmesebb lett volna több kisebb csoportot csinálni. Lehetett volna, mert vezetőből is volt négy, aki jött velünk.
Mindenki kétszemélyes kajakkal ment, így mivel öten voltunk, én egy fiatal angol sráccal kerültem össze. Lecipeltük a kajakokat a vízhez – ahhoz képes, hogy full műanyagból vannak, dög nehezek – és kimentünk a tengerre. Ez nem kis izgalommal jár, mert a kajakkal át kell vágni az állandó hullámzáson. A nagy létszám miatt aki először kiment, szerintem jó 20 percet is várt amíg végre mindenki kijutott. Látszólag céltalanul lapátoltunk a tengerben, miközben vezetőink állandóan mondták, hogy figyeljük a teknősöket, amelyeket nagyon nehéz megpillantani, mert csak pillanatokra jönnek fel levegőért. Egyetlen egyet sem láttunk. Ott sem, ahol állítólag mindig vannak.
Egy távolabbi ponton megálltunk és vártuk, hogy jöjjenek a delfinek. Nem jöttek. Így inkább kieveztünk a partra és kaptunk teát, meg autentikus ausztrál sütit – Tim Tam-et. Ez leginkább olyan, mintha tömény cukrot ennél. Közben szomorúan konstatáltuk, pont ott, ahol 10 perccel azelőtt lebegtünk, éppen egy nagy delfinraj ugrál a vízben. C’est la vie, mondja a művelt orosz, erről lemaradtuk. Már csak az volt hátra, hogy visszalapátoljunk a kezdőpontra, ami nem volt megerőltető, mert most a hátunkat fújta a szél. Ennek ellenére voltak érdekes pillanatok, pl. mikor mi a kajakunkkal hullámvölgyben voltunk, Kriszti és Csilla pedig egy hullám tetején, és a víz simán ránk nyomta a kajakjukat, úgy, hogy annak orra engem pont nyakon talált. Szegény Csilla –aki elöl ült – teljesen kiborult. Mondjuk meg is értem, én sem tudom hogyan viseltem volna, ha totál tehetetlenül nézem fél méterről, hogy a kajakunk orra tarkón vágja valamelyik családtagunkat. Szerencsére nekem semmi bajom nem lett, a mentőmellény teljesen felfogta az ütést. Na meg az is segített, hogy egy irányba vitt minket a víz, a sebességkülönbség kicsi volt. De abból a szemszögből biztos ijesztő lehetett.
Negyed hat felé végeztünk a túrával, ami annak ellenére nagyon tetszett, hogy tényleg semmilyen tengeri állatot nem láttunk. Még egy sirályt sem. Biztos szeretünk kajakozni. Mielőtt elpályáztunk volna, még feliratkoztunk a december 31-i egyik túrára (mivel delfinnel nem találkoztunk kajakozás közben), ahol – meglepetésünkre – még volt öt hely. Nagyon korrektül minden további nélkül beírtak minket. A hölgy, aki marginálisan főnökebbnek nézett ki, mint a többi vezetőnk, azért a lelkünkre kötötte, mindenképpen telefonáljunk 31-én, mielőtt elindulunk Tweed Heads-ből, hogy lesz-e egyáltalán túra aznap. Ezt akkor egyáltalán nem vettük komolyan és bizakodva tovább indultunk.
Mivel még sok időnk volt a naplementéig, elhatároztuk, hogy elmegyünk az ausztrál szárazföld legkeletibb pontjára, ami pont itt van Byron Bayben. Ezt egy fél órás sétával el is értük. Az eszmei értéke ennek a pontnak nagyobb, mint a valós szépsége, de most már elmondhatjuk, itt is jártunk, mint ahogy az afrikai kontinens legdélebbi pontján is jártunk 27 évvel ezelőtt (nem, nem a Jóreménység foka az, és az sem szebb). Ha már ott voltunk, gondoltuk felmegyünk a helyi világítótoronyhoz is, ilyen létesítményt ritkán helyeznek olyan helyre ahol nem jó a kilátás. Igazunk volt, a toronyból pazar panoráma tárult elénk. Fényképezni viszont nem nagyon lehetett, mert nagyon felhős volt az ég, de ott a helyszínen nagyon jól nézett ki. A googlemaps segítségével kinéztük, nem kell ugyanazon az úton visszamennünk, van egy rövidebb út az erdőn keresztül (ez itt most nem csak utalás a viccre, tényleg egy sűrű erdőn keresztül kellett mennünk). Ezzel nem is lett volna gond, ha nem strandpapucsban vagyunk, így viszont eléggé megszenvedtünk a túrával (már egyébként a világítótoronyig is), főleg mert állandóan föl-le mentünk, meg egy szakaszon púder finomságú homokban kellett menni. Na ez, meg a strandpapucs nem illenek össze.
Mire visszaértünk a kocsihoz, már erősen sötétedett ezért beültünk és elmentünk vacsorázni, mielőtt jól megérdemelten nyugovóra tértünk volna. Az előző naphoz hasonlóan ez most sem ment könnyen, alig találtunk olyan helyet, ami még nyitva volt. Persze Byron Bay főutcáján lett volna, de ott meg olyan tömeg volt, hogy minden hely teljesen tele volt.
* off-topic – Sehol nem láttunk még annyi ügyvédi irodát és ügyvédi iroda hirdetést, mint Ausztráliában. Nem túlzok, minden faluban volt ügyvéd, és még Amerikánál is több ügyvédi iroda reklám van lépten-nyomon. Volt olyan egy poros kisvárosban, ahol öt ügyvédi iroda sorakozott egymás mellett. Meglepett.
